Úriember nem siet, nem fizet, nem csodálkozik. Úriembernek születni kell… – tartja a mondás. Most nem célom s nem is tisztem elemezni ennek a dzsentri vagy úri állításnak eredetét. Meg azt sem, hogy sokféle (női) változata (is) van. Annyit viszont leszögeznék, hogy úgy, ahogy van, elég csalós kijelentés…
Bevallom őszintén, úriemberekkel eleinte csak olvasmányaimban találkoztam. Falusi származásom is rásegített, hogy gyanakvással, kétkedve nézzek azokra, akik jól fésültek, kenyérre kenhetők, mint a vaj, hangjukat nem emelik fel, finom modorúak, mindig elengánsan öltöznek, kimérten járnak-beszélnek, lovagiasak és gavallérok a nőkkel szemben.
De aztán, ahogy teltek, s telnek életem évtizedei, magamon is megtapasztaltam, hogy jellemünk, egyéniségünk formálható. A nevelés, a szülői háttér, a gyökerek mellé még az önnevelés is hozzájön. Az élet ad elég próbatételt, alkalmat arra, hogy csíszoljuk karakterünket, finomítsuk ízlésünket, tartsuk kordában ösztöneinket-indulatainkat, szépítsük-fejlesszük ne csak az egyéniség külső vonásait, hanem a belső tartást, a lelkieket is. Így aztán ma már nem olyan idegen számomra az angol gentleman, az arisztokraták vagy főurak történelmi korokban divatos, lovagi tornákon gyakorolt, mára már filmekben is feldolgozott attitűdje.
Jelenet a nem túl sikeres, Az utolsó angol úriember című angol filmből
(r. Susanna White, 2012) – Benedict Cumberbach és Rebecca Hall
Mise után odament hozzá a helyi cigányvajda, egy szépen becsomagolt fehéringet szorongatott hóna alatt. S mivel addig csak reverendában látták, ezzel a szöveggel nyújtotta át az ajándékot a meglepett káplánnak: „Plííbányos úr, hoztunk magának egy szép fehéringet, hogy járjon mind annyit abban a feteke helánkában. Legyen má vígre úrijembeer!…”
Mégis, a kezdőmondat igazságával egyre többször vitába szállok. Nem érzem őszintének, de még igaznak sem.
Az még hagyján, hogy az úriember nem siet, nem kapkod, hanem megfontolt és kimért. A felületesen összecsapott munkának nincs értéke. De, hogy miért nem fizet és miért nem csodálkozik, ezzel végképp nem tudok mit kezdeni. Hiszen egy társaságban, egy jó légkörben elfogyasztott vacsora után miért ne mondhatná: „A vendégeim vagytok. Én állom a cehhet!” Talán azt akarja sugallni, hogy, hogy nem szórja a pénzt? Nem engedi meg azt a luxust a ráakaszkodóknak, hogy potyázzanak? Vagy azért nem fizet, attól úriember, hogy másokkal hivattatja meg magát? Lehet tippelni. A csodálkozással meg az a gondom, hogy pont attól kellene úriember legyen, hogy tudjon csodálkozni. Csodálkozzon az élet csodáin. Ne vegye természetesnek a jót. Lepődjön meg, ha neki örömet szereznek. Ne bámészkodjék, de legyen jelen. A csodálkozás egyébként is pozitívum. Akkor miért ne tenné?
Ebben az összefüggésben viszontaz úriemberség már nem cél, csak eszköz.
Ugyan igaza lehet a francia természettudósnak, Georges-Louis Leclercnek, Buffon grófjának, aki 1753-ban, székfoglaló beszédében ezt mondta: „A stílus maga az ember.” De Urunk Jézusnak is: „A szív bőségéből beszél a száj” Az úriemberség nem biztos, hogy magát, az egész személyt jellemzi. Lehet csak egy felvett póz, amiben valaki „menőzni” akar. Lehet, hogy szemedben úriember, aztán ott ver át, ahol csak tud…
Számomra úriembernek lenni több annál, mint, hogy valaki ápolt és jól öltözött, nem zokniban alszik, kedves, gyöngéd és figyelmes. És az sem nyugtat meg, ha valaki csak attól úriember, hogy nem veri az asztalt, vigyáz a viselkedésére, nem csap botrányt, és nem lehet őt kihozni a sodrából.
