Marosvécs üzenete

Július 29-én és 30-án tartották a Helikoni Leszármazottak Találkozóját Marosvécsen. Idén Szilvássy Karola emléke kapott kiemelkedő szerepet a programban – személyiségét, életútját kiállítás idézi -, illetve hangsúlyozottan fontos volt a helikoni írótalálkozók létrejöttének 90. évfordulójára és a Tamási Áron halálának 50. évfordulójára való emlékezés. A rendezvény teljes programja ITT olvasható.

Ez a kiállítás, illetve az általa gyűjtött „kipróbált receptek” újrakiadása, az életútjáról készült kiadványok és filmek sokat segítenek az egyáltalán nem közönséges életút, egy varázslatos személyiség emlékének felidézésében.

Ezt az anyagot, egy többállomásos kiállítási program keretében hozták most el ide. A kiállítás tulajdonképpen hazaérkezett a marosvécsi Kemény-kastélyba.

Szilvássy Karoláról, munkásságáról ITT olvashat részletesebben.

 

A fiatal Tamási Áron 1923 és 1926 között – mai kifejezést használva – tulajdonképpen „migráns” volt. Az első marosvécsi találkozó előtt még kezdő író, aki földi javakért kelt át a Nagy Vízen, de az Új Világból nem dollárokat küldött és hozott haza, hanem írásokat, novellákat, elbeszéléseket, amelyek idehaza a Lélekinduláshoz kellettek (1925).

Báró Kemény János és Augusta Paton ifjú házasokként

A hazatérő Tamásit már a megújuló erdélyi irodalmi élet egyik nagy ígéreteként ünnepelhették Marosvécsen. Nyilvánvaló, hogy számára ekkor még nem jutott különösen fontos szerep, de az 55 fős helikoni írócsoportosulás tagja maradt mindvégig, akinek pályája e családias és összetartó csoport kebelén belül bontakozott ki a nemzet szeme láttára. tegyük hozzá: mindannyiunk örömére, máig sugárzó hatással és a jövendőbe kivetíthető tartással és tartalmakkal.

Farkaslakiak Marosvécsen

A farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME) küldöttsége – egy hatfős értelmiségi csoport – a szülőfalu üzenetét hozta. Az író halálának évfordulóján háromnapos előadássorozatot szerveztek Farkaslakán. Major Ildikó tanárnő beszámolt a helikoni leszármazottaknak és jelenlevő „civileknek”, egyszerű látogatóknak arról, hogy milyen események zajlottak Tamási körül mostanában. Az évek óta nyilvánvaló és jól látható, hogy az ott élő értelmiségek egy csoportja mindent elkövet az életmű ápolásásáért. Nemcsak szellemi, nemcsak elhangzó emlékezés ez, hanem számos tárgyiasuló cselekedet is megfigyelhető. A TÁME kezelésében sikerült felújítani az író Ágnes nevű húgának házát. Ezt a hajlékot, amelyben szívesen tartozkodott az író – hiszen Ágnes néniéknek nem volt gyermekük -, ahol alkotott, ahova időnként meghívta jeles barátait – köztük Féja Gézát, Németh Lászlót -, eredeti, illetve az eredetihez hasonló bútorokkal rendezték be, Tamási-dokumentumokat gyűjtöttek; az utóbbi három évben LEADER-pályázat segítségével pótolták a hiányzó csűrt, amelynek helyére egy többfunkciós kulturális központot hoztak létre – Kultúr-csűr -, amely ettől az évtől beilleszkedik a községben működő intézmények közé, új lehetőséget teremtve a Tamási-életmű és Farkaslaka népszerűsítésére. Újabban a ház elé stílusában illő kerítést és kaput is állítottak, hogy az Ágnes néni-féle „életszer” teljes legyen. Apróbb hozzátoldások még következnek: sütőház és kemence is lesz majd, hiszen a régi maradványai megvannak…

Kántor Lajos irodalomtörténész a Kós-tervezte (1935) helikoni asztal mellett
– a kőlapot a kilencvenes években restuarálták, ekkor készült a kerítés is

A TÁME marosvécsi jelenléte tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy az irodalom és a kultúra mai művelői felvegyék a „diplomáciai kapcsolatot” a múltat képviselő hagyományápolókkal, báró Kemény János örököseivel, az általuk létrehozott alapítvánnyal, hogy újfajta szimbiózisban dolgozzanak az újabb időkben, az újabb kihívások közepette. Nagyon ránkférne. Jó lenne, ha a mai írótársadalom felismerné egy olyan „vállalkozói” összefogás fontosságát, mint amilyen az innen létrejövő és pártoló tagságot, több százezres olvasótábort szerző Erdélyi Szépmíves Céh néven, két évtizeden át működő és ma is sugárzó, a transzivanizmus gerinc-csigolyáit képező „kulturális vállalkozás” volt.

A kastély kertjében a helikoni kőasztalt az emlékezők Kántor Lajos irodalomtörténész és Benkő Mihály református lelkipásztor múltat idéző szavaitól áthatva állták körül. Nagyon jó érzés volt itt lenni, s így lenni együtt.

Egyébként a Kemény-kastély egyre otthonosabb.

Megfordultak itt az elmúlt két évben a visszaszolgáltatás óta a legmagasabb rangú hazai és magyarországi vezetők. Elhangzottak nagy szavak is, de tulajdonképpen nem történt jelentősebb előrelépés az igazi ingatlanvagyon visszaszolgáltatása terén. A reményt azonban nem adják fel soha a leszármazottak…

Az örökösök igyekeznek pótolni a széthordott bútorzatot, számos programot szerveznek itt és fogadnak be mások részéről, s bár közönséges, földön járó emberek, akik „sima” értelmiségikként keresik a kenyerüket, ma már mecénások is: próbálják visszaadni nekünk a transzilvanizmus rangját és azt az értéket, amelyet a létezett államszocializmus és az utána következő zavaros átmenet, a rosszindulatú másfajta nemzetépítés elvett tőlük és tőlünk.

Örvendünk, hogy jelenlétünkkel, s örvendek, hogy – végre – a magam és a magunk részéről, személyesen megvásárolt belépővel is segíthettem, segíthettük a „kastélylakókat”.

Az „élő klasszikusok” jelenléte – Kántor Lajost és H. Szabó Gyulát, a Kriterion Könykiadó igazgatóját és „helikoni unokát” leszámítva – jórészt elhanyagolható volt. Talán a pénteki konferencián többen lehettek esztéták és avatottak, azon nem voltunk ott. Enyhe szennyeződésként szombaton talán mi magunk is…

Arra gondoltam, hogy annak idején az erdélyi arisztokrácia és az írók elitje tulajdonképpen olyan volt, mint egy kisebbecske falu. Írók és arisztokraták között ekkor átfedések is voltak (példaként csak hármat említek: Bánffy Miklós, Kemény János, és Wass Albert alakját). Ők mind-mind rokonok voltak – testi és/vagy lelki/szellemi -, akik a megváltozohatatlan genetikai és felfogásbeli különbözőségek ellenére is képesek voltak itt elviselni egymást, és konstruktív gondolkodásmód mentén – ma úgy mondanánk, hogy kiváló marketingstratégiát alkalmazva – nemcsak a megmaradást és a továbblépés elméletét és módszertanát próbálták modellezni, hanem a folyamatot magát élték meg és generálták. Sok szeretettel, humánummal, egymás iránti megértéssel, s az erdélyi testvérnépekre is figyelve, lényegi transzilván mentalitással.