Mindjárt a marosvásárhelyi véres márciusi magyar-román összecsapást követő második napon indultunk Budapestre egy udvarhelyi barátommal. Szegény édesanyám megpróbált lebeszélni, de mi nem tágítottunk. Azt mondták a határok le vannak zárva, fejszés emberekkel és traktorral vannak eltorlaszolva az utak, de minket semmi nem tudott visszatartani.
Most mondom el először a nagy nyilvánosságnak, hogy különleges megbízatásunk volt. Levelet vittünk az amerikai, és az angol nagykövetségnek, illetve a Szabad Európa Rádió budapesti szerkesztőségének.
Beültünk a Dacia személygépkocsiba, magunk mellé rakva két laskasirítőt, és mendegéltünk. Nem volt nagy forgalom, csak Ákosfalvánál állítottak meg, megnézték az alkalmi ellenőrök a csomagtartót. Elszántak voltunk, sosem felejtem el, hogy Kalotaszegen, amikor meglátták a Hargita megyei rendszámot, integettek nekünk az emberek. A vámnál egy kicsit liftezett a gyomrom, de szerencsésen átjutottunk. Késő délután érkeztünk meg a Független Kisgazdapárt (FKGP) egyik székházába, ahol Lányi Zsolt – később parlamenti képviselő – és párttársai fogadtak, vártak ránk. Nagy volt az öröm, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi történik itthon. Mi csak meséltünk, egyszer valaki megkérdezte, hogy féltünk-e? Elmondtuk, hogy hoztuk magunkkal a laskasirítőket. Nagy volt a nevetés, mert aki nem értette, hogy milyen ütőfegyver, azoknak Lányi Zsolt, aki maga is udvarhelyi születésű, mindjárt lefordította, hogy az nem más mint a sodrófa. Ekkor tudtuk meg, hogy két neve is van a „fatestápolónak”. Időközben gyorsan falnivalót hoztak, s míg a két székely legény uzsonnázott, addig záporoztak a kérdésekkel. Estére Zsolthoz mentünk vendégségbe, ahol az édesanyja finom vacsorával fogadott, és neki is meséltünk a történtekről, az udvarhelyi emberekről, hiszen a Lányi családnak egykor drogériája volt a városban, s csak a második világháborút követően telepedtek ki Magyarországra. Megnéztük a tévében a választási műsort. Zsolt mindjárt intézkedett, hogy én is tudjak kérdezni élőben a szocialistáktól a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatosan. Úgy is történt. Utána ágyba bújtunk, mert korán reggel fontos feladat várt ránk. Találkánk volt, de hogy kivel, azt mi sem tudtuk.
Még ébredezett a főváros, amikor megérkeztünk a Veress Pálné utcába, és bementünk egy épületbe. Beülünk a liftbe és a második emeletig meg sem álltunk. Voltak még egy páran abban a szobában, ahová beléptünk, amikor Zsolt bemutatott minket, mint frissen érkezett székelyeket, egy nagy bajszú, barna szemüveges úrnak. Kézfogás után magához ölelt és sírni kezdett. Pongrácz Gergely volt, a Corvin közi felkelőcsoport második és utolsó főparancsnoka az 1956-os forradalom idején. Budapesten megjelent könyvének – Corvin köz – 1956-bemutatójára érkezett, először1956 után, és benne volt a pakliban, hogy az akkori kormány bármikor letartóztathatja. Ezért barátai gondoskodtak a biztonságáról, a repülőtérről egy titkos helyre vitték. Itt találkoztunk mi is vele, nyilatkoztunk a Szittyakürt lapnak, és kaptunk egy dedikált példányt a könyvéből. Amikor elbúcsúztunk lekísért a liften és háromezer forintot adott mindkettőnknek. Hogy milyen apai tanácsokat adott azt megőrzöm örökre.
Az ’56-os hősök emlékére 2006-ban állított kopjafa
A kápolna hátulsó nézete – az archí fotókat a Minde-ami-magya.hu portálról vettük
Mi tagadás mikor hazajöttünk mindketten utána kellett olvasunk, hogy kivel is találkoztunk, mert őszintén, nem sokat tudtunk róla. Amikor meghalt, erdélyi földet vittem és átadtam Ernő testvérének.
Amíg élek, soha nem felejtem el ezt a találkozást. Már csak az is kötelez emlékezni az1956-os hősökre, mert október 23-án születtem.
BALÁZS ÁRPÁD