Színe és fonákja

A halál az élet tartozéka, szokta mondani egyik ismerősöm, amikor a temetőkertben összefutunk, mostanában egyre gyakrabban, a temetések alkalmával. 

Az elválás szeretteinktől mindenki számára szomorú pillanat, jól látszik ez az arcokon is, ilyenkor mindenki magába száll, elgondolkodik, mennyit is ér az élet. Nem álljuk meg szó nélkül, hogy ne kérdeznénk meg a legközelebb állótól: valóban ennyit ér az élet? 

Rohanó világban élünk, de így mondták ezt száz évvel ezelőtt is elődeink. Már a közeli ismerősünk utolsó útjára is, alig érünk el, mert nem látszunk ki a munkából. Sőt előfordul, a nagy sietségben a maroktelefont is el felejtjük lehalkítani, mert fontos hívást várunk.

Tulajdonképpen nem is erről akartam beszélni, hanem a temetés utáni torról.

Előtte viszont mondjam el, vannak települések, ahol annyi virágkoszorút visznek az elhunyt emlékére, hogy a gyászhuszárok nem tudják, mit kezdjenek vele. Olyan is visz belőle, aki lehet, hogy életében egy szál virággal sem kedveskedett az illetőnek.
 

 

Tegyük most félre, az emberi hibákat… Azt akarom elmondani, van egy jó szokás Korondon, ahol csak a közeli hozzátartozók, rokonok visznek koszorút, a többiek pénzt adnak helyette. Mindig van egy ceremónia mester, vagy nevezzük gazdának, aki irányítja a történéseket, neki adják oda diszkréten, aki pontos nyilvántartás vezet róla. Az adakozókat aztán meghívják a torba, Székelyföldön sok helyen van ennek hagyománya. Van, akinek egy falat se menne le a torkán temetés után, mások a feszültség utáni megnyugvást látják benne, találkozni a szétszóródott rokonsággal, beszélgetni, feloldódni. Egyfajta lelki megkönnyebbülés. Jó, ha tudja a gyászoló, hogy a rokonok együtt éreznek véle.

Igenám, de van, ahol ez a tor egy vagyonba kerül. A tor megszervezése a hozzátartozókat komoly pénzügyi nehézségbe sodorhatja. Ezért tartom jó példának a korondiakét, mert, sok esetben a koszorú-pénz, sok fejfájástól mentheti meg a hátramaradottakat.

Mondok egy másik példát. Az utóbbi évtizedekben – főleg falusi környezetben – nagy hagyománya van a kortárstalálkozóknak, amikor a 40, 50, 60, 70 évesek találkoznak, melyre meghívják a községben született kortársakat. Az ünnepségeket általában szombatra szervezik. 
 

60 évesek kortárstalálkozója Alsósófalván (2014)
 

Az azonos „évjáratúak” is kialakítottak időközben minden településen egy jól meghatározott forgatókönyvet. Gyülekező a templom vagy a kultúrotthon előtt; közös fényképek elkészítése; ünnepi szentmise, istentisztelet; a templomból való kivonuláskor rokonok, ismerősök virággal köszöntik az ünnepelteket, a helyi fúvószenekar pedig alkalomhoz illő dalokat játszik; levonulás a temetőbe és az elhunyt kortársak sírhantjainak megkoszorúzása; este zenés mulatság a vendéglőben. 

Szép, felemelő érzés, együtt lenni kortársaiddal, ilyenkor az egész falu ünnepel, messziről is hazahívják és szeretettel fogadják a falu szülötteit. Vasárnap az ünnepeltet sorra köszöntik a rokonok és az ismerősök, valóságos búcsújáró hellyé változik a családi otthon, egymásnak adják a kilincset az ismerősök. A vendéget ünnepi ebéddel illik fogadni, sok helyen lakodalmi hangulat alakul ki. 

A fonákja az egésznek, hogy egyes településeken divatba jött pénzt ajándékozni borítékban az ünnepelteknek, attól függően, hogy milyen fokozatú a rokoni kapcsolat. Ez pedig – úgy gondolon –, nincs rendjén, mert ezzel sokat veszít fényéből az ünnepség.

A pénzt ilyenkor el kellene felejteni. Mert ez nem tor. És nem is ballagás.

Balázs Árpád/ Élő Székelyföld Munkacsoport