A Székelyudvarhelyen tartott restaurátor konferenciákhoz minden alkalommal tartozik tanulmányút is, amelyen a résztvevő szakemberek közösen járnak be történelmi helyeket.
A konferencián jelenlevő kutatók és múzeumi szakemberek idén folytatták a Szászföld értékeinek felfedezését.
Erre az utazásra október 6-án került sor, illetve október 7-én, pénteken ellátogattak székelyföldi helyszínekre is, a két Homoród-mentén, Erdővidéken, Háromszéken és néhány alcsíki településen tekintettek meg olyan templomokat, amelyekben már restaurált, vagy felújításra, konzerválásra váró falfestmények találhatók.
A XVII. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferencia munkálata október 3. és 7. között zajlottak.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport a szászföldi programon vett részt.
ÍRÁSUNK FOLYAMATOSAN FRISSÜL!
A programban Darlac, Somogyom, Küküllőkörös, Szászivánfalva és Nemes evangélikus erődtemplomai, Szelindek várának és evangélikus templomának, Vízakna református templomának és szecessziós fürdőjének meglátogatása szerepelt. Annak ellenére, hogy egyórás késéssel kelt útra a csoport – a 7.30-as indulás csak terv maradt -, egy-két kivételt leszámítva, nagyjából sikerült a kitűzött célpontokat elérni, s közben plusz-információkat is szolgáltattak a körülmények.
Kilenc székben éltek egykor a szászok
Szászföldből soha nem lehet eléggé felkészült az ember.
A szászok által egykor lakott terület jóval nagyobb a Székelyföldnél – hajdanán kilenc székbe szerveződött -, s nem egyetlen tömbben, hanem szétszórtan, magyar, székely és román lakosságú közösségek által benépesített területek közé ékelődött.
Nemcsak a nagy területi kiterjedtség miatt kellene nagyon kellene figyelni a Szászföld kultúrájára, hanem azért is, mert építészeti, művészettörténti és néprajzi értékeit tekintve sokkalta gazdagabb, mint Erdély más régiói.
A szász sokoldalúságot és gazdagságot mi sosem ismertük és becsültük eléggé.
A történelem során a szászok bezárkóztak városaik falai mögé, falvaik pedig erős közösségekként gentikailag majdnem teljesen elkülönültek a magyaroktól, és a párhuzamos létezés során – hosszú nemzedékeken át – inkább a románokkal építették ki gazdasági kapcsolataikat.
A magyar királyság és az erdélyi fejedelemség hanyatlását követően, úgy a románok, mint a szászok, Bécsben keresték a maguk igazát, gazdasági és társadalmi életüket tartósan a miénktől eltérő konjunktúra határozta meg.
A létezett kapcsolatok azonban mégiscsak sok mindenre alkalmasak voltak: máig hatóan érzékelhető – ha Udvarhely környezetében a közelben közelben elhelyezkedő két Homoród közti települések népi építészetét figyeljük – a közvetlen hatás, amely évszázadok múltán is kiválóan megmutatkozik; városaink egykori céhes élete, a rendezett tanácsú városok egykori önkormányzatai ugyancsak szászos mintákat követtek; szakrális építkezéseink is német mintákat, európai stílusirányzatokat öltöttek magukra az idők során, amely által Erdély Közép-Kelet-Európa fontos végvárává, pontosabban a nyugat-európai kultúrkör legkeletibb tartományává válhatott. És ezt a közös örökséget nyugodt lelkiismerettel vállalhatjuk ma is.
A meglátogatott települések a mai Szeben megye északi peremén, (az egykori Kis- és Nagy-Küküllő megyék határvonala mentén) Medgyes és Kiskapus környékén helyezkednek el.
A szász lakosság kivándorlása innen a múlt század második felében kezdődött, majd az 1989-es rendszerváltozást követően be is fejeződött. A többségben élő románság vezetői, a felelőtlen és homogén nemzetállamot éptó román hatalom – úgy a létezett szocialista vezetés, mint az azt követő új-ás áldemokrácia korában – tudatosan és sikeresen árusította ki, bontotta le innen azt az etnikumot, amely színvomalas kultúrát és élénk, sokoldalú gazdaságot épített.
Létezik ugyan egy „esemény utáni” projektsorozat, amely Európai Uniós pénzből próbálja konzerválni és népszerűsíteni a parlagon heverő értékeket, de az annyit sem ér, mint halottnak a csók. Vagy még annyit sem.
A Transilvania Card program keretében hivatalosan és szerveztten látogatni is lehet 50 szász erődtemplomot, de mindez nem túl sikeres, nem túl látványos, s nem is túl eredményes. Lehet, hogy a statisztikák akár több tízezer, vagy akár százezer látogatót emlegetnek, de itt már alig-alig észlelhető a lényeg. Helyenként vannak ugyan nyelveket is beszélő templomszolgák (kulcsőrzők), akik adnak prospektusokat az odalátogatóknak, el-elmondják röviden, hogy mire érdemes figyelni, ezen túl azonban csak annyit tudunk meg, hogy márpedig szászok nincsenek, eseleg ketten-hárman, akik nagyon öregek, és havonta-kéthavonta tartanak számukra egy-egy istentiszteletet, ha tartanak egyáltalán.
Az állam és az EU is hitvány gazda
Ami nagyon rossz és árnyékot vet az erediteg jószándékú kezdeményezésre – a mi térfelünkről -, hogy sehol nem közlik a települések magyar nevét – mintha az ezer éves magyar államiságnak ilyesfajta nyoma nem létezne (!) – és a kétnyelvű – románul és angolul írott – prospektusokon nincsen német szöveg, és nem szerepelnek a települések német nevei sem. (Ugyan minek? A biserica fortificata/ fortified church látogatója úgyis csak pár percet, maximum fél órát tartózkodik egy-egy helyszínen!) Leglább a program keretében kiadott térképeken ott vannak, s néhol a települések bejáratainál is felbukkanak két- esetleg háromnyelvű községnévtáblák is.
Kifejezetten negatívum, hogy a létezett szász kultúra romjaira a románok ráépítik azt a saját-legendáriumot, amely az időben visszafelé ható hazugságok által megmételyezi a jövőt is. Ugyanakkor szinte sehol nem látni szász tájházat.
Azok a jellegzetes és értékes épületek, amelyek egykor a szászok igen fejlett közösségi életét szolgálták – gazdaköri előadásokat, vasárnapi iskolát, kórus- és fúvóspróbát tartottak bennük fiataloknak és felnőtteknek egyaránt – ma üresen tátonganak a templomok szomszédságában. A rozsdásodó vascsövekre kibigyesztett transzparanseken pedig ott virítanak a sokmilliós számjegyek, a hivalkodóan hatalmas összegek ábrái, amelyeket egy-egy objektumra elkötöttek az állam és az EU forrásaiból.
Ezek mind-mind olyan jelenségek, amelyeket másutt és korábban is láttunk.
Túl mindezeken, itt sem, de másutt sem tudnak bánni az épített örökséggel oly módon, hogy tudatosan védjék a települések összképét. Ami olcsó és mulandó divatos anyag létezik a kereskedelemben, az mind beépül a falakba, felkerül a házak látható arcára.
Többször is beszélgettünk erről a jelenségről székelyföldi vezetőkkel, építészekkel és művészettörténészekkel, de mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy ilyen téren esztétikai képzés soha nem történt. Romániában nem hangoztatják eléggé azt, hogy mi lenne az érték. Az emberek többsége, aki ma épít vagy felújít, különböző prospektusokból és televíziós reklámokból táplálkozik. Az a torz elképzelés él a lelkekben, hogy körbe kell szigetelni minden egyes házat és termopán ablakokkal kell ellátni a hajlékokat. A kültéri színhasználat pedig – enyhén szólva – bármilyen lehet, csak szokványos nem. Állítólag sokkal praktikusabb a mélyzöld, a püspöklila és a piros.
Öntudatlanul követnek el a közösségek olyan vétkeket, amelyek immár soha nem gyógyíthatók.
hogy nem képes esztétikai önmegfogalmazásra, értékecslésre, de -teremtésre sem.
Talán mindennél fontosabb az üzlet, hogy a Kelet-Európában forgalmazott rengeteg bóvliból és műanyagból
minél több profit csorogjon vissza a nyugati kasszába.
Nyugatról jön ugyan szubvenció jelentős része, de a nyers- és építőnayag
forgalmazó cégek főrészvényesei is jobbára Schengenen túl élnek.
Az EU úgy ad az egyik kezével, hogy a másikkal mindazt kétszeresen szedi vissza,
s azt sem bánja, ha közben szétbarmolja az áldozatául esett területet.
AZ ÚT ÁLLOMÁSAI
Darlac – Durles (n) – Dârlos (r)
A település Erzsébetvárostól (Elisabethstadt/ Dumbraveni) 10 kilométerre helyezkedik el. Első okleveles említése 1317-ből való. 1332-ben már önálló plébánia. Léstyán Ferenc szerint „mai templomát megelőzte egy, a 13. és a 14. század fordulóján épült korábbi.
) A falfestményeken azonosították még: Utolsó vacsora, 4 evangélista, vértanúk, Dávid, Salamon, Krisztus, Szt. István és Szt. László, angyalok, szerzetes, ördög. A szentélyben Jézus szenvedésének jelenetei. Megmaradt a szentségfülke is. Az oromzatos homlokzat közepén díszes csúcsíves kapuzat áll, melynek fejezeteit levéldíszek, szőlőfürtök ékesítik. A kapu feletti fiatornyocskákkal díszített koronázó részen vakmérműves párkányt képeztek ki. (…) A kapuzat fölött Krisztus, Mária és Szt. János között. Valamikor várfal vette körül. Középkori katolikus lakói a reformáció idején lutheránusok lesznek, a templommal együtt. A XVIII. században lutheránus anyaegyház.”
A lutherános templomot a szászok kitelepedését követően egy ideig a görögkeletiek használták – feltehetően csak a új templomuk építése idején -, ma már használaton kívüli. Magyarul is beszélő férfi nyitotta ki.
A hívek nélküli darlaci lutheránus templomot még nem újították fel. Szomszédságában – bal oldalon – református és – jobb oldalon – római katolikus templom található.
Somogyom – Schmigen – Şmig
Szászivánfalva – Sächsisch-Eibesdorf – Ighişul Nou
Nemes – Nimesch – Nemşa
Medgyestől délkeletre, mintegy 11 kilométerre fekszik, tőle nyugatra községközpontja, Szászmuzsna (Mosna, Meschen) található, délre Szászalmád (Almen, Alma Vii) található. Első írásos említése 1359-ből való, evangélikus temploma 1400-ban épült. Az erődítményt 1500 körül kezdték építeni. 1824-ben evangélikus közösségi ház épült a szomszédságába. Többszőr újították, tornyát 1869-ben építették.
.jpg)
kivégzett papjuk arcképét – Stephan Ludwig Roth esete
nem vetett jó fényt a szász-magyar kapcsolatokra
(Simó Márton felvétele)
Itt szolgált Stephan Ludwig Roth (1796-1849) evangélikus lelkész, aki negyvenéves korában tanári pályafutását a lelkészi munkára cserélte, 1837-től tíz éven át Nemes, majd 1847-től haláláig a szomszédos Szászmuzsna evangélikus papjaként tevékenykedett. A művelt és széles látókörű Roth gondodásmódja messze meghaladta korának törekvéseit, Erdély jövőjét – igen helyesen – svájci mintára, kantonok rendszereként képzelte el, ahol a köznapi használatban levő nyelvek egyenrangúan érvényesülhetnek a közigazgatásban. 1848-ban Erdély unióját támogatta, ám hamarosan szembefordult a magyarokkal, de még ekkor is békéltető bizottságot vezetett a szász nemzetgyűlés megbízásából (1848. októbere), ugyanakkor Puchner, acsászári csapatok parancsnoka Medgyes és környéke kormánybiztosává nevezte ki, amely minőségben kivégeztette a lázadó románok nemzeti mozgalmának két vezetőjét. A sors iróniája, hogy Kossuth főkormánybiztosa, Csány László elrendelte a lázadó szászok vezetőinek letartóztatását és elítélését. Bem pedig időközben amnesztiát hirdetett. A bonyolult helyzetben – amikor a magyarok, a románok és a szászok egyaránt próbálták érvényesíteni akaratukat – éppen egy középen álló, tulajdonképpen mérsékelt és békés megoldásra törekvő, az egyetlen járható utat képviselő esett a törvényesség áldozatául.
Szelindek – Stolzenburg – Slimnic
Ezidáig nem volt szerencsén sem a várhoz, sem a településhez. Mindig csak átrohantunk rajta, akár jövet, akár menet. Most azonban nem Szeben volt az úticél.
A vár felé csalogató reklámtábla
A település a Medgyes és Szeben között haladő országút mentén fekszik, Nagyszebentől északra,16 kilométernyi távolságban. Neve szláv eredetű. Történeti névalakjai: Stolchumbercht (1282), Stolczenberg (1302), Zelenduk (1341), Stolcumberg (1342), Stolczenburg (1409), Nagyzelyndek (1500), Zelendek (1514 és Stoltzvár (1569). Román neve ugyancsak szlávból való, ezt Murádin László egy ‘szilvás’ értelmű délszláv szóból magyarázza. Német nevének jelentése szószerinti fordításban ‘büszke vár’. A helységnévrendezéskor (1909-ben) már megállapították számára a Büszkevár nevet, de a Belügyminisztérium felülbírálta a döntést, így megtartotta nevét.
megközelíthető; a középkor folyamán két alkalommal is megvédte a falu lakosságát
A kilátás fölöttébb pazar
fényképezni, de nekünk ennyivel kellett megelégednünk; a látvány emléke
azonban kárpótolhat (Simó Márton felvétele)
Kazinczynak volt egy kellemetlen emléke Szelindeken: „… a nápész fogadós (franciául niais) a maga Hans Michel képével könnyen bánt velünk; kimondá, hogy neki semmije sincs s ment. Szekereink táskái nem voltak üresek s a fogadós ebédje nélkül is elleheténk, de a nap olvasztó hevében kiküldénk cselédinket aludttejért. Elindulék magam is, mert ez elég ürügy vala, beszédbe eredni velök, megtekinteni udvaraikat, architecturájokat, bútorjaikat. Koldulgatásomhoz egy tehetős gazdánál fogtam; annak gyaníttatá legalább a csinos ház s a cifra ablakrostély. […] A durcás szász laconicus feleletére méltóztatott s ámbár szólásom, öltözetem s beretvált ajakam nem mutatá neki, hogy társa nem vagyok, rám sem néze. Úgy hittem, szomorúságban van háza s továbbmentem. Így bána velem a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik” (In: Erdélyi levelek. I. kötet. Kolozsvár, 1844.) Nekünk nem volt lehetőségünk kipróbálni a helyi vendéglátást – itt ellentétben más helységekkel mutatkozott egy-két nívósabb étterem -, de a hely rejtegetett egy másik titkot is, amelyet utólagosan próbálok most kideríteni.
Az 1849-es év januárjában Bem seregéhez itt csatlakozó Petőfi Sándor a helyi evangélikus paplakban tanyázott. Feltételezhető, hogy az egyébként nem éppen barátságos szászok (lásd fentebb Stefan Ludwig Roth esetét!) ezidőtájt lavíroztak a kétfajta forradalmi megmozdulás – a magyar szabadságharc és császár által támogatott ‘ellenforradalmi’ erők – között, de annyi biztos, hogy 1949 januárjában ebben az épületben székelt Bem főhadiszállása, úgyhogy a költőnek nem kellett különösebben keresnie a helyi lelkész kegyeit, s a kosztért-kvártélyért sem kellett fizetnie. Pár nap múlva, február 4-én, a közeli Vízaknán ütköztek meg aztán a császári erőkkel, s szenvedtek annyira súlyos veszteséget, hogy az ott elesett katonákat, mintegy 300 honvéd holttestét egy közeli sóaknában temették el. Az 1896-ban állított emlékművet 1920 után elpusztították, mint ahogyan több 1848-as emlékhelyet is a környéken. Bemnek aztán február 9-én, Piskinél sikerül nagy áldozatokkal megfordítani a hadiszerncsét. Ezt a vészterhes korszakot Cseres Tibor dolgozta fel Vízaknai csaták című regényében.
(Simó Márton felvétele)
A parókia utca felőli oldalán ott a Petőfi szállásolását idéző emléktábla. Látszólag senkit sem zavar. Ugyanakkor azonban látni azt is, hogy valaha volt még egy másik tábla is ezen a falon.
Nincsen UNESCO-védelem alatt ez az emlékhely, mint Kolozsváron a Mátyás király szobra, ahol történelmi tényt képeznek a korábbi bronztáblát tartó csavarok kanonizált furatai, de a falban itt is talátható négy lyuk, alatta a koszorúkat tartó kampókkal, amelyeken egyetlen kis, nemzeti szalaggal átkötött szárazkoszorú árválkodott ottjártunkkor.
amikor a békés járókelők összetörik… (Simó Márton felvétele)
Kiderítettük, hogy a Petőfi-emléktáblával egyidőben Bem Józsefnek is készült egy ugyanakkora – román, angol, lengyel, magyar nyelvű -, de az valami okból kifolyólag eltűnt a helyéről.
szovegkovacs.blog.hu honlapról származik
AMI MOST KIMARADT
Vízakna szecessziós fürdőjét és református templomát templomát már nem tudtuk meglátogatni. Egyrészt a tiszteletes nem került elő, bár több alkalommal hívta szervezőnk, másrészt pedig az idő is erősen eltelt. A végén, legalább háromórás késést összegyűjtve, fél tíz tájban fordultunk vissza a Székelyföld irányába.
Rengeteg élménnyel, vizuális tapasztalattal, felidézett olvasmányélménnyel, felfrissített történelmi adatok birtokában, többszáz fotóval gazdagabban, éjféltájt értünk haza Udvarhelyre.
ezidáig még nem derült ki a kutya
és Szelindek közti kapcsolat
Jövő ilyenkor egy újabb komferencia keretében forgolódhatunk majd ezeken a tájakon. Talán oda is eljuthatunk, ahová most nem már nem maradt időnk. Ki tudja? Talán egyéni utak során is gyarapodhat a tudásunk, hiszen bármikor megállhatunk, ha Nagyszeben felé tartunk, menet vagy jövet. Akár Szelindeken is, hogy megtudjuk, ott vannak-e még a Kazinczyt negligáló bakszászok ivadékai, s azt is, hogy az idők során kitanulták-e az igazi vendéglátás fortélyait…
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport