A csatlakozását éppen lekéső Ábel csüggedten üldögélt a metrón, s arra gondolt: nincs is annál kellemetlenebb randi, mint amikor rosszkedvünk tele találkozik a tél rosszkedvével.
Azon most ne akadjunk fenn, hogy – ha belegondolunk – a rosszkedvünk tele nem is annyira rossz, hiszen a szókapcsolat rossz hangulatunk végére, „elalvására” is utalhat, melyet majd jókedvünk tavasza követ, és hogy az igazi rémálom valójában rosszkedvünk nyara lenne, amikor ereje teljében tombol…
Maradjunk inkább a köznapi értelmezésnél, melyet Vas István remek fordításában Shakespeare ültetett el a köztudatban, miszerint ez valamiféle igen „nem OK-s” lelkiállapot, olyan érzésegyveleg, amit például akkor érez az ember, ha a volánnál éri a januári ónos eső.Vájtfülűek számára külön ínyencség, hogy a szerző ezt a gyönyörű mondatot, hogy: „York napsütése rosszkedvünk telét/ Tündöklő nyárrá változtatta át” éppen egy olyan gazfickó szájába adja, mint III. Richárd.
Attól is tekintsünk el, hogy a pár éve megleltcsontváza alapján kiderült, hogy a király délceg és jóképű férfiember volt, nem pedig az a púpos kis vakarcs, akinek Shakespeare lefestette. Persze attól még lehetett szörnyeteg, de az olvasó ettől kezdve joggal gyanakodhat, hogy ha a szerző egyet megengedett magának, talán mást is. S ha igen, akkor ez azt bizonyítja, hogy a tollforgatók akkor tájt sem riadtak vissza egy jó kis karaktergyilkosságtól, legfeljebb melléktermékként ritkán keletkezett belőle világirodalmi rangú mű…
Az, hogy Richard sírja éppen egy angliai parkoló alól került elő, már-már szimbolikus: több mint ötszáz évet várt arra, hogy igazságot szolgáltassanak neki. Azonban óva intenénk bárkit attól, hogy ebből arra következtessen: lám, mégiscsak van igazság a földön…
Ábel a metróalagút vigasztalan, szürke betonfalát bámultas arra gondolt, vajon mibe kerülne valami kellemes pasztell színnel lepingálni, az utazóközönség lelki felüdülésére. Aztán a „lovi” következett, de nem sokat láthatott belőle azon a ködverte komor estén. „Angliának három dolga van, amit meg kell tanulni: az alkotmány, a gépipar és a lótenyésztés”–magyarázta lelkesen társainak egykoronaz ifjú Széchenyi István. Na és a foci? – mosolyodott el magában Ábel. Ha a sors kissé kegyesebb hozzá, talán a futball magyarországi meghonosítása is az ő nevéhez fűződne. De sajnos a foci szabályait az angolok csak 1848-ban foglalják írásba s Széchenyi akkor tájt egészen mással van elfoglalva…
A tél mord kedve az utóbbi napokban fokozódott, és a sajtó nem győzte ontani a „mínuszos híreket”.
– Mordizomadta! – komorult el Ábel, amikor kiderült, hogy klímaváltozás ide, felmelegedés oda, bizony egy olyan tenyeres-talpas, hagyományos téllel s az ő farkasordító mínuszaival leszünk kénytelenek farkasszemet nézni, amelyaz állatvédőket is arra készteti majd, hogy hümmögve a ládafiába rejtsék a kabócamigráció fogadására előkészített „willkommen”-táblácskáikat. Ennél azonban picivel nagyobb gondot jelentett, hogy a nagyra tartott budapesti tömegközlekedés eresztékei hirtelen recsegni-ropogni kezdtek. Először csak annyi történt, hogy munkába menet a reggeli buszon töltött uszkve félóra alatt minden második nap megfagyott a lába. „Vajon miért van az, hogy 2017-ben egy helyi járaton a térdkalácsomig kúszik a hideg?!” – töprengett hideg fővel. És szánakozva gondolt kevésbé edzett utastársaira, akik Ábeltől eltérően a ’80-as években nem részesülhettek a Ceauşescu-rezsim „fagykúrájában”. Akkor fordult előugyanis, hogy a fejetlen hiteltörlesztésbe hajszolt népet a diktátor az üzemanyagspórlás okán eltiltotta a téli járműmelegítés fényűzésétől. De most?! Talán a BKK nekiállt az országadósság ledolgozásának?!
Aztán kiderült, hogy ez csak a kezdet. Mert eljött december 5-e, és a Mikulás hozott a BKK-nak egy koccanást. Hogy, hogy nem, a Pillangó utcai megállóban két metrószerelvény összekoccant. Hogy nagyobb tragédia nem történt, mindenki fellélegzett, s azt hitte: mint minden normális esetben, kivizsgálják a baleset okát, megszüntetik, s az élet és a metró megy tovább. Hát nem. A metró vezetése inkább úgy döntött: kiveszi a kapott csomagból a virgácsot s megfenyíti vele utazóközönségét. Már másnaptól ritkítani kezdték a járatok számát, az Örs vezér tere és a Puskás Ferenc Stadion között pedig a szerelvényeket átállították omnibusz-üzemmódra. Az inkriminált helyen a jármű babonásan gyalogtempóra vált (néha meg is áll), hogy aztán félve, tapogatózva merészkedjék be a csúf, sötét alagútba. S nem elég, hogy végigaraszol a két állomás közötti távon, hanem – Arannyal szólva – „nagyokat alszik rá, midőn megfutja”. Közben több tízezer utas elkésik a munkából, lekési a csatlakozásokat, és naponta átlagosan egy órával később jut haza a családjához. Arról nem is szólva, hogy a járatritkítás egyenes ági következményeként egyre nagyobb a tumultus be- és kiszálláskor, és a leggyakrabban elhangzó mondat az utóbbi időben az, hogy: „Nem lehetne egy kicsit beljebb menni?!!” (Persze ezt csak az tudhatja, aki a metrót használja az utazáshoz.) S tart mindez másfél hónapja.Ugye, ezek után nem csoda, hogy egy ír atyánkfia a minap úgy gondolta: azzal pirít rá a BKK vezetésére, hogy gyalog hamarabb eléri a Pillangó utcai megállót?!
Ismételjük át: a jelenlegi szerelvények immáron négy éve közlekednek ugyanezen a pályán. Azalatt százezerszer áthaladtak az érintett szakaszon, normál sebességgel, és nem történt semmi. Pedig Ábel utána nézett: az utóbbi négy évben is voltak telek és szélsodorta falevelek. S miután egyszer megtörtént a malőr, vajon tényleg az a megoldás, hogy naponta feldúljuk tíz- meg tízezer ember programját, életritmusát?! Vajon egy kompetens vezetésnek nem az lett volna a dolga, hogy villámgyorsan kivizsgálja az esetet, azonosítsa és elhárítsa a baj okát?! Mert hát, ugye, itt nem kell a fekete dobozok után kutatni több kilométeres mélységben…
Repülőbalesetek után sem döntenek úgy a légitársaságok, hogy ettől kezdve a gépek – biztos, ami biztos – a földön gurulnak. E megoldás az útkarbantartók azon eljárására emlékeztet, amikor a kátyúk eltüntetése helyett kiteszik az útszakasz elejére az „Úthibák”-táblát.
A BKK vezetése is úgy döntött: naponta százszor leadja az „elnézést kérünk”- közleményt, s azzal kényelmesen hátradől. Holott inkább felállnia kellene. Mert hát az „okozott kellemetlenségekért” cserében sovány vigasz, hogy a metró bandukolása közben Ábel gondolatai kedvükre kalandozhatnak a világirodalom és a művelődéstörténet berkeiben…