Oroszbarát elnöke lesz Moldovának

A Moldovában lezajlott elnökválasztásról beszámoló hírügynökségi jelentések késztettek az alábbiakban következő gondolatok megírására.

Igor Dodon – áll az MTI közleménylben – az oroszbarát Szocialista Párt jelöltje kapta meg a legtöbb szavazatot Moldovában az elnökválasztás vasárnap megtartott második fordulójában a szavazatok 95 százalékának összesítése alapján. Az előzetes eredmények szerint Dodonra a választáson részt vevők 55 százaléka, EU-párti ellenfelére, Maia Sandura, a jobboldali pártok közös jelöltjére 44,1 százalék adta a szavazatát. A húsz év óta először tartott közvetlen elnökválasztás első fordulójában – október végén – Dodon kapta a voksok közel felét, Maia Sandu mintegy 40 százalékkal a második lett. Az előrejelzések ennek megfelelően a második fordulóban is a szocialista jelölt győzelmét jósolták.

Új és régi törésvonalak mutatkoznak, s a nagypolitika komoly meglepetésekkel szolgál.

Az nem lehet igaz, hogy a nagyromán nemzetépítési projekt csak úgy és zökkenőmentesen lebonyolódjék. Egyáltalán: van-e szükség rá? Miért teljesülnének a legmerészebb elképzelések, ha azok csak bizonyos „intellektuális” körökben tűnnek működőképesnek? Végtére is: van-e szüksége ennek az országnak arra, hogy majd egykor úgy kiteljesedjék, hogy a most szomszédos országokban élő „nemzettársak” is egyazon kormányzat alá tartozzanak? Minek jó, mire való a nagy összeborulás, ha a mindenkori politikum csak üres retorikai szinteken képes ezt-azt megfogalmazni?

Ha a „járulékos szennyeződésként” jelen levő etnikumok, a valamilyen „más” származással rendelkező egyedek is egyenrangúak lehetnének a legegyenlőbbekkel, vagy legalább mutatkozna az akarat arra vonatkozóan, hogy a jogkörnyezet annyira rendbeálljon, hogy „azok” teljes jogú egyedekként élhessék meg idetartozásukat, és ugyanakkor teljes szívvel/hittel viselhessék román állampolgárságukat, akkor teljesen más lenne a helyzet.

A lakosságcsere, a homogenizálás az 1989-es fordulat után is folytatódott, de immár nem az országhatárokon belül felépített ipari monstrumok és tömbháznegyedek felé, hanem azokon kívülre irányultak a látványos mozgások. A „demográfiai hozadékot”, a fiatal és képzett genrációkat az ország jórészt elveszítette, mint a hab, mint a pára, úgy illant, „migrált” Európa nyugatibb és módosabb felébe, s ami űr maradt a mioritikus térben és a Kárpát-medence itteni szegmensében, azt a közlekedődények törvénye szerint tölti ki a „plebs” hígabb maradéka, akik most honn vagyunk.

Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben lehet táptalaja az egységesítésnek és az egyarcúvá butításnak, de csak pártpatikákban és ideológiai műhelyekben.

AZ a nép, s EZ a kis székely nemzetrész is egyébként úgy létezik, hogy rá sem hederít a rendszerekre és annak változásaira. A regionális sajátosság és a tudat megmarad. Oltyánként, moldvaiként, bánságiként. máramarosiként él túl régiósításokat és megyerendszereket… Homoródjánosfalva 1968 óta Brassó megyéhez tartozik, de az ottaniak számára ma is Székelyudvarhely „a város”. Számtalan ilyen példa van. Gyimesbükk lehet ugyan közigazgatásilag Bákó megye része, de ma is a legkeletibb magyar falu, amely része a történelmi magyar nemzetnek, s idehúzódik mindjárt a Székelyföldöz, ha tanítóra, papra, piacra van szüksége.

Grafika: www.foter.ro

Nem észrevenni a törésvonalakat, amelyek a kis-belső kontinenseket elválasztják, jóvátehetetlen bűn.

Olyan embereket kellene piedesztálra emelni, akik – mihelyt „fel- vagy lemennek” vidékről Bukurestibe – nem köpik folyton arcon a valós régiókból, a történelmi- és azonosságtudat háziszőttes jegyeivel és a bajaik puttonyával, népo ruhadarabokban és „sajátos szandálban” érkezőket.

A honi románságnak megvan a három jól körülhatárolt nemzetrésze, „társult népe”, amely évszázadokon külön tudattal élt és formálódott.

Moldvát, Oláhországot, Erdélyt külön entitásként kellene értelmezni, amely épp a megbecsült másság révén válhat ragaszkodóvá. Ahogyan tették, s teszik ezt a Német Szövetségi Köztársaságban, ahol helye van a bajor tudatnak, a szász vagy a pomeránia életérzésnek. Németország is viszonylag újonnan vált nemzetté, de csak így tud igazán naggyá lenni, hogy a hegyományok jegyében él és alakul.

Tüntetők egy hatalmas moldovai zászlóval a központi választási bizottság chisinaui épülete
előtt  2016. november 14-én, a moldovai elnökválasztás második fordulójának másnapján.
A választást 53,4 százalékos részvételi arány mellett Igor Dodon, a Moldovai Szocialisták
Pártjának (PSRM) 41 éves elnökjelöltje nyerte meg Maia Sandurával, a jobboldali pártok
közös jelöltjével szemben. (Forrás: www.mno.hu, fotó: Vadim Ghirda)

Bűn nem észrevenni ezeket az etnikai és kulturális jellegű „szabályokat”. Bűn elhallgatni a valós történelmet és torzítani a hagyományt.

Az a tény, hogy most Moldovának „oroszbarát” elnöke lett, azt jelzi, hogy továbbra is erős az ottani „másság tudat”, s nem borul rá a helyre olyan egyszerűen az örökérvényűnek hitt piros-sárga-lék lepel.

Az Európai Unió és az Eurázsiai Unió határvidékén élünk – ha tetszik, ha nem, ismét ütközőzónába kerültünk – ezt sugallja a moldáv választás eredménye. Erdély azonban ismét végvára lehet Nyugatnak, kapuja Keletnek, amiből akár prosperálhat is.

Ez a történet (talán) nekünk is jót tesz, hogy hallathassuk a hangunkat és magunkhoz térjünk még 2016. december 11. előtt. Hadd tegyünk érte valamit, lássuk előbb, mi mutatkozik meg az itteni választófülkékben és az utána következtető egyeztető tárgyalásokon…

Akár még esélyeink lehetnek, hogy partnerek lehessünk a Dambovita-partján levő kormányzati épületekben zajló munkában és a realitás talaján állva értelmezhessük és alkalmazhassuk magunkra a természetes módon érvénybe lépő Gyulafehérvári Kiáltvány vonatkozó pontjait, amelyeket oly nagylelküen fogalmaztak meg a nemzetegyesítés előestéjén, s oly galádul felejtettek el immár 98 évre, amikor tárgyalóasztalhoz ültek a győztes nagyhatalmakkal.
 

Kapcsolódó: Mi is a bajunk nekünk önmagunkkal és a világgal december 1-jén?

Címképünkön Igor Dodon, a frissen megválasztott moldáv elnök. Fotó: AFP.