A június 20-án, életének 90. évében Budapesten elhunyt jeles költő, műfordító, végakarata szerint szülőfalujában, Nagygalambfalván, a család sírkertjében lel majd végső nyugalomra. Hamvai fölött pénteken, július 6-án a helyi református templomban tartanak virrasztást este 7 órától. A temetési szertartásra szombaton, július 7-én, délután 3 órától kezdődően kerül sor. Az ökumenikus gyásszertertást Böjte Csaba ferencrendi szerzetes és Nagygalambfalva református lelkésze, Kányádi György Attila vezeti, a sírnál pedig Dávid Gyula irodalomtörténész mond majd beszédet.
Kivételes költő, kikezdhetetlen erkölcsű és nagyszerű ember volt, a legismertebb, és a legszeretettebb. Mindenki „Sándor bácsi”-ja, a magyar nyelv és a magyar nemzet költőapostola. Benedek Elek egyenesági leszármazottjaként, karon ülőtől a botra támaszkodó öregekig mindenkinek, mindenüvé elvitte az Igét, ahol magyarok élnek szerte a világon, erdélyi, székelyföldi szülőföldjétől a Kárpát-medence magyar közösségein át Dél-Amerikáig. Vallotta és hirdette, hogy a költészetben testet öltő, egyedülálló és csodálatos magyar nyelvünk tartott meg minket ezer éven át, és megtart ezután is,hogy világunk oltalom alatt áll, hogy a magyar nép Isten választott népe, ahogy minden más nép is Isten választott népe, és nagyon kell szeretnünk a szülőföldünket, mert elveszíthető.
Költészete, mely ezer szállal kötődik a hagyományhoz és a mindennapi élethez, korunk legfontosabb kérdéseit fogalmazta meg, s mindig az élet igenlésével, egyetemes létbizalommal válaszolta meg azokat – a magyar irodalom olyan remekművei sorában, mint a Fekete-piros, a Halottak napja Bécsben, a Sörény és koponya, a Valaki jár a fák hegyénkölteményeiben, a Dél keresztje alattés aVannak vidékek ciklus verseiben.
Tiszta lélekkel, Pál apostol szavaival mondhatja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Hiszem, hogy második élete kezdődik, hogy hite, derűs szeretete, embersége, költészete bennünk és utódainkbanél tovább.
Sándor bácsi, nyugodjon békében!
P. Gy.
Pécsi Györgyi irodalomtörténész, a költőről készült monográfia szerzője, e fenti – több heti- és napilapban megjelent rövid nekrológja mellett – az alábbi szubjektív írással búcsúzikí Kányádi Sándortól, amelyet az Élő Székelyföld Munkacsoport felkérésére a Hargita Népe részére írt.
Sándor bácsi végül engem választott irodalomtörténeti monográfiája írójának. Egy kérése volt, hogy úgy írjam meg a róla szóló pályaképet, hogy egy középiskolás is megértse a szöveget (l. Petőfitől, de Einstentől is tanult stíldemokratizmus). A monográfia miatt sokszor megkereshettem, találkozásaink felértek egy szabadegyetemmel. Amit irodalomról tudok, érzékenységet, szemléletet, látást, hogy mi a költészet természete, az anyanyelv, a szülőföld értelme, mi az igazi arány és érték, hogy erkölcsöt, etikát nem lehet elválasztani az esztétikumtól, azt Sándor bácsitól tanulta. .2003-ban jelent meg a könyvem (könyvünk), Sándor bácsit eztán többször kísérhettem olvasótalálkozókra. Miről beszéljünk, kérdeztem. „Miről? Hát mindig ugyanarról. Nem tudok én minden találkozásra újat kitalálni, az ember boldog lehet, ha életében egy igazán fontos dolgot kitalál. Ha már kettőt, az az Úristen kegyelme.” Igen fonákul éreztem magamat, amikor a vendéglátóink megkértek, hogy mutassam be a költőt. „Elnézést, Sándor bácsit mindenki ismeri, engem kell bemutatni”, mondtam. Valamennyi találkozásunk frenetikusan sikeres volt – „karon ülőtől a botra támaszkodóig” mindenkit meg tudott szólítani az ő utánozhatatlan természetességével és közvetlenségével.
hirdeti a gyászt, a templokertben – a házasulandók által –
ültetett fák pedig a folytonosságot jelzik
– Simó Márton felvétele
Biztos, hogy nagyon sokan elmondják, hogy barátságban, nagyon jó barátságban voltak Sándor bácsival (mindenki „Sándor bácsi”-jával). És igazat mondanak, mert nemcsak a költészete áll közel az élethez, de valóban mindenkit közel engedett, közel vonzott magához.
Hiszem, hogy mostantól második élete kezdődik, hogy hite, derűs szeretete, embersége, költészete bennünk és utódainkban élni fog tovább.
Összeállította: Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport