Egyébként sem sikk, nem szerencsés mások bűnét a fejükre olvasni. A beszólások, az odamondások, főleg a nyílt sisakos nekiugrások támadásnak, személyiségi jogaik megsértésének minősülnek. Különben is: miért fontos nekem a más baja? Elég nekem az enyém. S ha meg túl hangosan hangoztatom igazamat, figyelmeztetem őt, netán rosszaságának görbe tükrébe néz, még ellenem támad, s elveszítem barátságát.
Így történhet meg az, hogy mellettünk, szép csendesen, évtizedek alatt, vagy egy rövid lefolyású folyamat eredményeképp valaki a szakadékba zuhan, elzüllik, tönkremegy, – ne adj’isten: elkárhozhat. Megannyi bűn, betegség, szenvedély örvénye beszippanthatja: alkoholizmus, játék- és internetfüggőség, kemény drogok, szexualitás, káromkodás, hazugság, nagyravágyás, kleptománia –, melyek előbb-utóbb szervi tünetekkel is jelentkeznek.
Az irgalmasság lelki cselekedetei között előkelő helyet foglal el: a bűnösöket meginteni…
Tán őrzője vagyok testvéremnek? – háborodott fel Káin, amikor az Úr számon kérte rajta testvérét, – mint azt a
Tényleg! Mi közünk ahhoz, hogy mit tesz, hogyan él testvérünk, akivel egy+házban lakunk? Családtag, munkatárs, ismerős, haver, jóbarát. Nem mindenki a saját életéért felel, csak és kizárólag? Pedig igenis közünk van egymáshoz. Felelünk a ránk bízottak üdvösségéért. Abban a mértékben, amekkora hatással tudunk lenni rájuk, amekkora bennünk a szeretet.
Álságos toleranciánkból kikopott az egymásért vállalt felelősség. Ez a bezárkózó, pusztító közöny aztán megbénít minket, de őt is, akinek a kezét elengedtük. Ma csak úgy hagyjuk a dolgokat a maguk mentére. Embertársunk pedig eleinte élvezi ezt a légüres szabadságot, aztán sodródik, és mind többször (el) esik, zuhan. Azzal mentegetjük magunkat: az ő élete. Ne ártsam bele magam, nem vagyok illetékes. Ez nem az én asztalom. Pszichológusok és bíróságok előszeretettel mentik fel tettei következménye alól, azzal a szépen hangzó érveléssel, hogy: hááát igen, a környezeti hatás, az akaratgyengeség, a be nem számíthatóság miatt csúszott el, ment tönkre.
Bűnösöket meginteni… Már a családi nevelésnél el kell kezdődnie. Elsősorban a jó példával. Szeretetteljes rávezetéssel, tetteink következményeinek tudatosításával. Vigyázz, ennek ez lesz a vége. Látod, ha erre mész, ide lyukadsz ki, ha azt teszed, ez lesz az eredménye. És nem úgy, hogy erkölcscsőszként makulátlanul megmondom a tutit, mintha én sosem tévednék. Hanem, épp gyengeségeim tudatában beszélek vele: nézd, én már átmentem ezen, tudom, mivel jár.
Nem kell, hogy minden rosszat kipróbáljunk, csak azért, hogy rájöjjünk, ez nem válik javunkra. Irgalommal, irgalmazva, de a gonoszságnak egy jottányit sem engedve. Jézus sem kacérkodott a sátánnal. Nem állt le egyezkedni Heródessel vagy Júdással, csak azért, hogy elkenje a felelősséget. Még apostolait is sokszor gatyába rázta, amikor saját bűneik, hiúságuk, nagyravágyásuk került terítékre.
Ha bűnösként a másikat a bűnére figyelmeztetem, attól még küzdök a magamban meglévő rosszal is. Nem rendőr, nem inkvizitor vagyok, hanem irgalmas szamaritánus, olyan, mint az irgalmas Atya. Aki nem akarja, hogy egyetlen gyermeke is elvesszen.
Halljam meg a bűn felé sodródó embertársamban is a beteg jajkiáltását, a fuldokló segítségért kiáltó szavát, ne érezze elhagyatottnak magát. Találjon bennem támaszra, társra, megbízható jóbarátra, akiben megvetheti a hátát, aki felemeli. Érezze meg szavaimból, gesztusaimból a könyörületet, a fáklyavivőt, kibe kapaszkodva hazatalál. Ha meg nekem van rá szükségem, tegyem félre a szégyenérzet vagy az önző becsvágy elhárító paravánját, s hagyjam, hogy segítsenek.
Hisz a cechet úgyis én állom.
Címképünkön Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményének (1668, olaj-vászon, 206 x 262 cm, a festmény eredetije Szentpéterváron, az Ermitázs Múzeumban) reprodukciója látható.
Sebestyén Péter