A székelyudvarhelyi diáklány esete kapcsán újfent terítékre került – mert az újságírók és a megmondóemberek sem tudtak ellenállni ennek a kísértésnek –, hogy: hol az emberség?
Én azért beljebb mennék a kérdésekkel: mi jogon kéri számon a liberális demokrácia azt az értéket, amit ő elutasít?
Ha az ember nem Isten képmása, ha a jó és rossz, bűn és erény viszonylagos, csupán emberi közmegegyezés kérdése, amit folyton lehet változtatni, szabályait felrúgni, tartalmát kilúgozni, akkor mi okán hivatkozási alap olyanok kezében-agyában, akik elvetették az Istent? Akik lekacagják és félreállítják a kereszténységet. Akik alig várták, hogy leszakadjanak a „diktatórikus vallás” köldökzsinoráról, és mindenféle aberrációt, devianciát, erkölcstelenséget jognak, demokratikus vívmánynak élnek meg az egyház tanításának ellenében. Kinek van joga követ dobálni arra, aki legalább következetes az elvekben, és nem változtatja a szabályokat-törvényeket menet közben, vagy választási ciklusok szerint?
És hol van a másik fél meghallgatásának elve? Hol van az igazságosság szerinti tárgyilagos, elfogulatlan oknyomozói újságírás, amely utánajár a tényeknek, és minden oldalról megvilágítja, miközben távol tartja magát az erkölcsi szentenciáktól, nehogy egyoldalúsággal vagy elfogultsággal vádolhassák? Hol van a szülők kötelessége gyermekeik keresztény nevelésére? Vagy inkább a média, a kibeszélés hatalma, tájaink elbulvárosodott virtuális és papíralapú eszközein? Ez az egyetlen megoldás az igazság kiderítésére? Fontosabb a jog az igazságnál? A törvény ereje, a megszégyenítés, az áldozatkreálás hatásosabb és rövidebb útja egy ügy tisztázásának, mint a tulajdonképpeni igazság?
Kinek a malmára hajtjuk a vizet ezekkel a felfújt ügyekkel? Ha a szeretet és szolidaritás mindenkinek jár, akkor az az igazgatónak nem jár? Egy bentlakás, egy intézmény lakói kell-e alkalmazkodjanak inkább, vagy a felelős vezető változtassa folyton a szabályokat, az inercia, a kedvtelések, a jogtalan vagy kényelmi elvárások szerint? Mert akkor meg kellene változtatni a tízparancsot is pár évente, hisz ’ilyen a világ’, ’haladni kell a korral’, nem?
Lám itt üt vissza a liberális demokrácia.
Ellentétben a természet törvényeivel, az élet alapvető dolgaival: ahol nincs demokrácia. Istennek nem kell konszenzusra jutnia az emberrel ahhoz, hogy akaratát véghezvigye. És mégsem diktátor, holott nem kérte ki a véleményünket. Szeretetből alkotott mindent, s minket. Hogy felismerjük törvényeit, az élet játékszabályait, s vegyük halálkomolyan. Mert büntetlenül nem sérthetjük meg azokat.
Az erkölcsben nincs demokrácia.
A bűnnek ezért mindig volt, van, lesz visszaütője. Ha nem más, hát a következmények, amelyeket magunkra zúdítunk. Nem mondhatjuk, hogy ’nem vagyok vallásos’, netán keresztény, ’tehát rám nem vonatkozik’… ’Én úgy hiszem, hogy ez nem bűn… tehát nekem lehet, szabad, sőt jogom van hozzá’… Mihez is?…
Mert vannak bizony abszolút értlékek, igazságok, törvények, elvek, ideák. És azok stabilak és örök érvényűek. Bármely társadalmi berendezkedésben. Északon is, délen is. Az ókorban is, a 21. században is. Nyári hőségben is, mínusz tizenöt fokban is.
Ezekhez nekünk kell alkalmazkodnunk. Ez nem kívánságműsor. Akkor is érvényesek, ha nem lájkoljuk.
A meghívást mindannyian megkaptuk. Az asztal terítve a lagzira. A menyegzős köntöst, ha kint felejtettük, könnyen azon vehetjük észre magunkat, hogy mi is kikerültünk a külső sötétségre.
Ott pedig sírás lesz és fogcsigorgatás.
Címkép: Sciart.hu.
Sebestyén Péter