A minap Ábel egy régi barátjával ebédelt, aki olvasta az általános tekintélyhiányról szóló korábbi eszmefuttatásait, s mintegy feddőleg jegyezte meg a hideg sárgadinnye leves kanalazása közben: „Egyre inkább sodródsz a tekintélyelvűség felé, s ez nem jó…”
Ábel erre egy pillanatig abbahagyta a sodródást, hogy elgondolkodjon a hallottakon. Valóban erről lenne szó?
Ezen és a második fogáson még elrágódott egy darabig, majd a szalvétába törölve az ujjait megrázta a fejét: „Nem, nem hinném. Nem azt kívánom, hogy a tekintélyes embernek legyen igaza, hanem azt, hogy az igaz embernek legyen tekintélye.
Egy egészséges társadalomban ez nem kérdés, hanem válasz. És e válaszok nyomasztó hiányát tapasztalom magunk körül. Pedig fontos lenne, hogy gyermekeink is megadják Istennek, ami az Istené, a császárnak meg, ami a császáré. A teljesítmény nyilvános elismerésének mellőzése elejét veszi egy helyes közösségi értékrend kialakulásának, és jó eséllyel vezet az értékelési és önértékelési képességek elsorvadásához, egy olyan identitászavaros társadalom kialakulásához, amelyben ma élünk. Ha ez a cél (márpedig úgy tűnik: ez), akkor már érthető, hogy az önjelölt ideológiagyárosok és ún. „véleményformálók” miért keverik oly hevült buzgalommal az értékest az értéktelennel, a minőségit a gagyival, a fehéret a feketével, a szezont a fazonnal… Pedig ők is tisztában vannak azzal, hogy ha az önmagukban gyönyörű színeket összekeverjük, a végeredmény nem egy csodálatos új szín, hanem egy szürke, zavaros massza. Hogy ez mégis miért jó? Mert abban könnyebb halászni. Akkor már nem a színek önálló ereje és egyénisége érvényesül, hanem a keverő-kavaró akarata. Világos, nem? Ezért hát keverik, kavarják. Az akció fedőneve az „integráció”. Semmi nem jó úgy, ahogy van, mindent és mindenkit integrálni kell. A tehetségest a tehetségtelennel, az ép elméjűeket az őrültekkel, a szorgalmasokat a lustákkal. Nehogy az előbbiek az egyről a kettőre jussanak, és ezzel sértsékez utóbbiak „érzékenységét”.
Kiváló gyakorlati példája a valamiben jók és ugyanabban gyengék „integrálásának”, amikor a versmondó versenyről kifelé igyekvő tanulók mindegyike oklevelet szorongat a kezében, nehogy valakinek is feltűnjön, kik végeztek a pódiumon. Csak a nyertesek tudják, hogy övék az igazi oklevél, a többieké a valódihoz megtévesztésig hasonló, az utóbbi évtizedekben divatba jött ún. „részvételi oklevél”. Nagy bajban lenne az a néző, aki a nyertesnek gratulálni szeretne, mert nem tudná, kihez forduljon. A „mindenkinek joga van a sikerélményhez”-elv jegyében senki sem veszíthet, mindenki csak első lehet. A második helyezett első az első után, a harmadik első a második után s így tovább. Az ún. „részvételi oklevél” (miért is kell a részvételt oklevéllel jutalmazni?!) célja, hogy összemossa a tehetségest a tehetségtelennel, a reménybeli színészpalántát a csapnivalóan szavalóval.A lényeg, hogy senkinek se legyen tekintélye. Mert a tekintély elismerése az elismerésben részesítettek nárcizmusához vezetne, s az, ugye, már-már nácizmus.
Emlékszem, egyetemi hallgató koromban a „dekonstrukció” divatja tombolt, mindent lelkesen „dekonstruáltunk”, a felismerhetetlenségig. Oktondi módon nem vettük észre, hogy azt az értékrendet is (sőt elsősorban azt!), ami a továbblépést segítené, ami élhetővé és biztonságossá tenné a világunkat. S ma itt állunk egy dekonstruáltvilág romjai között s mint Spartacus a csatatéren: féltérden állva küzdünk, védjük, ami – nem sok – még védhető. Mert a tét már nem is a mi vége felé tartó életünk, hanem a gyerekeinké, unokáinké. Hogy sikerül-e még a jól bevált, hagyományos értékrendet szilánkjaiból újból összerakni, felépíteni számukra és velük, vagy a romokon lassan, de makacsul dübörgő „integráció” nevű úthenger földbe döngöli azt is, ami még megmaradt. Miközben dobhártyánkon táncol fáradhatatlanul korunk új mantrája: az integráció jó, a szegregáció rossz. Árnyalatok nélkül: az egyik fehér, a másik fekete. A végeredmény: szürke. És ezért a szürkéért semmi sem drága. Lásd a szegregáció vádjával, az érintettek elkeseredett tiltakozása ellenére szétvert, egyébként igen jól működő roma iskolát… Hiába, ha kiadták a fatvát, nincs könyörület. Ja,hogy a rómaiak is úgy tartották, hogy: „similissimiligaudet”? Ugyan már. Meg egyébként is: mit adtak nekünk a rómaiak?
Emlékszem, a kilencvenes évek legelején délvidéki barátaink elhűlve kérdezgették tőlünk, erdélyiektől, hogy miért akarjuk mi minden áron szétválasztani a még Ceauşescu által „integrált” (lám, ebben megelőzte a korát!) magyar és román iskolákat? Miért erőltetjük a szegregációt, hát nem jobb együtt? Miért vállaljuk ezért a konfliktusokat is? Ők például kifejezetten örülnek a vegyes intézményeknek, mert a szerb vagy szlovén igazgató könnyebben „elintézi” a hatóságoknál mindazt, amire az iskolának szüksége van… Azért – válaszoltuk – mert mi ettől kezdve olyan világban akarunk élni, ahol mi magunk „intézzük” az ügyeinket, és nem mások. Mert csak így maradhatunk azok, amik és aki vagyunk: magyarok. Mert az integráció csapda. Ma már ők is csak keserűen mosolyognak akkori naivitásukon, hiszen Jugoszlávia példáján keresztül rövidesen maga a történelem illusztrálta számukra, hogy hová vezet az erőltetett integráció. Muravidéki barátaink is a saját bőrükön tanulhatták meg, amit mi már akkor is tudtunk: hogy a vegyes iskolák az asszimiláció melegágyai. Tanulságos történet, de szomorú is, mert lehet: ötven év múlva már az sem lesz ott, aki intelemként tovább adja.
Némely neves kutatók – akiknek az életművéhez egyetemi hallgatóként magam is vallásos tisztelettel közeledtem – úgy tartják, hogy a család, a nemzet, a haza fogalmai ma már elavult kacatok, túllépett rajtuk az idő s az ezzel ellenkező vélemény rövid, gúnyos kacajjal intézendő el. De hogy orvul vissza ne lopakodjanak a történelem színpadára (mert ezektől minden kitelik!), üdvösebb, ha előbb megfosztjuk a tekintélyüktől, majd meg is semmisítjük őket. Ezért a család fogalmába integrálni kell mindenféle devianciát, a nemzet fogalmába mindenféle migránst, a hazáéba pedig az Európai Uniót. Az igazi, megtapasztalható hús-vér tekintélyt felváltani mondvacsinált áltekintélyekkel. És aki ezt nem tartja jónak, jogosan illethető a tekintélyelvűség vádjával?” – kérdezte Ábel. A barátja elgondolkozva nézett maga elé, s úgy tűnt: kissé elbizonytalanították az elhangzottak.
Az ebédidő közben elfogyott, ezért függőben hagyták a vitát. S mivel a rendelkezésünkre álló karakterek is, most mi is azt tesszük.
Megjelent a Magyar Idők 2017. június 17-i számában.