Nem tudom, hogy más írástudók hogy vannak ezzel, de én – amióta elterjedtek, s jöttek egymás után a személyi számítógépek különböző generációi, és elméletileg bárki vehet magának és használhat ilyet – mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy a szövegszerkesztő-programom anyanyelvemen hallgasson rám, és a géphez járó fontos periféria, a billentyűzet is legyen magyar kiosztású.
Mert ez az igazi számomra. Így szoktam meg.
Ezek a gépek időnként ráncfelvarrásra szorulnak, újabb és gyorsabb szoftvereket kapnak, memória- és tárhely-bővítésen esnek át, mígnem aztán végérvényesen kiselejteződnek és valamelyik hulladékgyűjtő akció során eljutnak a bontóba. Soha nem dobtam ki a szemétbe csak úgy semmiféle árammal működő szerkezetet, mindig megvártam a lomtalanításokat, amikor lelkes aktivisták és környezetvédők megteremtik annak az illúzióját, hogy jó helyre, újrahasznosításra kerülnek a működtetésből kivont kütyük. Legalább megnyugszik a lelkiismeretem, és átkozottul szidom azokat, akik a kénosi kanyarban hányják el a civilizációs mocskot, belevetik a Küküllőbe, vagy nem restellik, nem unják felvinni a Madarasira, hogy találjanak egy fokozottam védett területet, ahová csak úgy lerakják, hogy a Nagy Természet vigyázzon rá, fogadja be, bontsa le. Senkinek nem szárad le a keze. Valahogy nem fog az átok. És a hatóság nem találja meg az elkövetőket. Csak néha.
Most csak a számítógépem billentyűzete mondta fel a szolgálatot. A legközelebbi munkatárs perifériája, akit nem győztem folyton püfölni. Bizonyos betűk működtek, bizonyos betűk nem. Teljesen váratlanul ért ez a meghibásodás. Úgyhogy kénytelen vagyok egy újat beszerezni, mert a tartalék már olyan régi volt, hogy egyszerűen nem kompatibilis, pedig vadonatúj átalakítót szereztem hozzá. Hátha. De nem.
Ilyet vásárolni manapság kies tájainkon, itt, a székely enklávé legautentikusabb közepén korántsem egyszerű felafat.
Úgyhogy útra keltem a tömbmagyarságáról híres székely anyavárosban, hogy vegyek egy újat. Magyart. Hogy s hogy nem, végigmentem vagy tíz szaküzleten, szervizen, gépeket bontó és építő apró vállalkozásokon, de nem jártam sikerrel. Tudom, hogy hatalmas a kincstári igénytelenség. Látom, hogy a roppant agresszív és maga körül oly sokat látó és feltételező többség fittyet sem hány mostanában az ultrakonzervatív és gyepes agyú Román Tudományos Akadémiára, a helyesírásuk szabályaira. Még a másik nyelvet védő és a magyart kierekesztő bíróságok sem használnak túl sok ékezetet, amikor kiközlik minket alázó és mélységesen elítélendő döntéseiket. A minisztériumok, a hivatalok, a kicsi és a nagyobb vállaltok is teljesen lazák, amikor ilyen apróságokról van szó. Szabados módon kezelik. Hígan lazák és pongyolák. Mintha liberálisak lennének. Mert minek? Az iskolák, az intézmények is szimpla angol billentyűzetekkel dolgoznak.
„A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet” – jut eszembe Marai Sandor Halotti beszed cimu verse. Ezzel a géppel nehezemre esik magyarul és helyesen írni. Mintha külföldön, messzi földön élnék. Holott én már nem akarok innen tartósan elmenni semerre.
Billentyűzet vonatkozásában a helyzet átmeneti. Vagy az fog történni, hogy Magyarországról hozatok megfelelőt. Vagy megvárom, amíg utaznom kell, és személyesen szerzek be egy valóban jót, magyart, hungariant, amelyre rááll a kezem. Mert nem tanultam ugyan soha gépírást, de az évek során beidegződtek a mozdulatok. Vakon írok, ha kell. És nap mint nap kell. Magyar billenyzűzettel. Amennyiben most is így próbálkozom, egy angol változattal, roppant furcsa a keletjezp par sző. Itt-ott mekkéirokl ls nagyzrészt lrtzhetetlen sziveg keletkezik…
Lesnem kell a billentyűzetet, mint egy kezdő és járatlan alfabéta…
Azt mondta a városban egy derék ipse, hogy szerez nekem egyet – nem felülmatricázottat, hanem újragravírozottat – rövid határidőn belül, de az ára ezzel megduplázódik. Nem nagy pénz. Ám a jelenség annál bosszantóbb. A honi maszek világ harmadik évtizede végén ennyire igénytelenek lennénk? Miért hozat csak angolt a kereskedő? Már a helyes nyelvhasználat pillanatában, amikor szakmámat igyekszem gyakorolni, már akkor is gyatrább a helyzetem, mint normális esetben, amikor csak úgy, magától értetődő egyfajta hátrány-többlet. A saját nyelvem által vagyok másodrendű állampolgár. A forráshelyemen…. Vagy megint Mr. Sandor Marai versét idézzük: „Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. (…) Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.” Ez a beszéd! Halotti, én drága nemzedékem. Siralmas, alant ebben a völgyben e helyt. Úzon túl és erről…
Simó Márton