Ha Korondon utazik át az ember, akarva-akaratlanul is felfigyel az ottani szuvenírkereskedelemre.
Még akkor is vonzza a szemet a színes kínálat, ha immár többszáz vagy többezer alkalommal járt arra élete folyamán, hiszen nem turista, hanem a környék lakója.
Mivel nincsen közlekedési alternatíva, az országúton kell haladni községtáblától községtábláig, s nézni a felhozatalt, ha kívánja a portékát az arrajáró, ha nem.
Nem véletlenül írtunk szuvenírkereskedelmet. Korond már régóta nem a fazekasságról szól, hanem a boltról.
Nem tudom, hogy mennyi ház lehet a diói borvíz és az árcsói benzinkút között – kétszáz biztosan van -, de merem állítani, hogy a főútra nyíló kapuk mellett – mintegy kilencvenszázalékos telítettségben – butikok sorakoznak, sőt: még az egyházak is nyitottak a piac felé, árusítóhelyeket építtettek, amelyeket kiadnak a híveknek, vagy egyszerűen azoknak, akik rálicitálnak ezekre az értékesítési helyekre. Itt hatványozottan igaz a mondás mely szerint „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen”, Krisztus késői tanítványai is igyekeznek két lábbal és ép ésszel helytállni ezen a földön.
Talán csak az út partján elhelyezkedő helyi intézmények – a községi tanács, az iskola, a rendőrség, az állatorvosi rendelő, egy-két „közönséges” vegyesbolt és helyi szolgáltató – nem rendelkezik ilyen utcára nyitott elárusítóhellyel, és pár megszállott, aki semmiképp nem hajlandó beállni a sorba, holott stratégiailag fontos helyen lakik, mint Ambrus Lajos és felesége, Judit, akik köztiszteletnek örvendő nyugdíjas tanárok, s inkább a tájházat és a Hazanéző folyóiratot üzemeltetik, mindamellett, hogy folyamatosan azon gondolkodnak és ügyködnek most is, hogy milyen kulturális programokat hozzanak tető alá ebben a nagyközségben.
Sütő Levete, az újabban polgármesterré avanzsált, híres vargyasi bútorfestő-mester mondta pár évvel ezelőtt, hogy olyannak képzeli Korondot, mint a Magyarország és Ausztria határán, Győr és Mosonmagyaróvár közt fekvő Abda községet, amely – leszámítva azt, hogy Árpád-kori település, s gyakran vált hadak országútjávál és arról a szomorú tényről is nevezetes, hogy 1944. november 9-én itt végezték ki a munkaszolgálatos Radnóti Miklós költőt – a rendszerváltás előtti és utáni években ugyancsak zsibvásárként üzemelt a vasfüggöny lebontásáig, de aztán „magához tért”.
Korond esetében nem beszélhetünk arról, hogy abbamaradna a népművészeti és egyéb tárgyak árusítása, itt azt látni, hogy a nagyközség lakosságának jelentős része továbbra is a tranztiforgalomból kíván megélni, s az igényeknek megfelelően folyamatos igazít, alakít a módszereken és a kínálaton.
Hogy alakítanak-e a korondi árusok igényeket, azt egyértelműen nem lehet állítani, de annyi biztos, hogy kiválóan idomulnak a multikulturális elvárásokhoz, mert elsősorban nem a bel- és külföldi magyart, hanem a román, a moldáv, az osztrák, a német és a más országokból érkező turistákat is ki kell szolgálniuk.
Legutóbb egy érdekes meghívásnak tettünk eleget. Munkatársunk, Balázs Árpád újságíró és helytörténész hosszú évek óta kutatja a székelyföldi sporttörténetet is. Többek között az ő kitartó munkásságának köszönhető, hogy Lőrincz Márton és Keresztes Lajos olimpikonoknak a Sóvidéken kultusza lett. Egyik frissen megjelent könyve apropóján jutottunk el Székelymagyarósra, Parajdra és Korondra is, de mindig vittünk régebbi kiadványokat is.
Nem kívántunk itt sem nagyobb találkozót szervezni, hiszen ahhoz nagyobb helyiség kellene, szervezés. Ezek inkább amolyan családias jellegű rendezvények voltak, ahol többnyire az egykori sportolók leszármazottait igyekeztünk felkeresni, az emlékek őrzőit, hogy tudatosítsuk az értékek megtartásának fontosságát és biztassuk őket a további tárgyak és emlékek átadására.
.jpg)
Ilyés-Vészti Mihályékhoz szólt a meghívásunk, akik a falu közepében alakították ki a Fazekasházukat, s amely kívülről nem is árulja el titkait. Látszólag ugyanolyan, mint a többi. Ha a tájékozatlan turista csak úgy bóklászni kezd a standok között, kaputól-kapuig haladva, talán be sem megy a nagy székelykapuval ellátott udvarba, átugorja ezt a bennvalót, mert az Ilyés Vészti család nem készíttetett harsány reklámot vagy cégtáblát.
Legtöbbször azonban a nagykapu tárva-nyitva. Ez a jó hírnevű korondi család úgy él évtizedek óta, hogy minden generációja a fazekassággal és a termékek értékesítésével foglalkozik.
Ha belépett az érdeklődő az udvarba, akkor azonnal észleli, hogy itt csak egy fogadóhelyiség van, s tovább lehet, és minden bizonnyal tovább kell mennie, hiszen van egy következő udvar. A hagyományos székely paraszti gazdaságoknál a baromfinak szokták az udvarok egy részét elkeríteni, de itt bennebb lépve a kézművesség egy következő rétegét fedezzük fel. Itt már ülőalmatosság is van, állandó kerámiakiállítás a falakon.
Az udvart nem csűr zárja, hanem égetőkatlan és korongozóműhely. Ha sikerült az érdeklődőnek megnéznie mindent, akkor még érdekesebb sarok következik: egybegyűjtötték a család tulajdonában levő régi használati tárgyakat és eszközöket, szőtteseket, faragványokat és fotográfiákat, amelyek révén így egy kisebb múzeumsarok jöhetett létre.
Mivel több generáció él együtt a vállalkozásnak helyet biztosító dupla telken, lassan-lassan átkerültünk egy „másik világba”; a következő(!) udvarban filagóriát találunk, ízlésesen kialakított kenyérsütő-kemencét.
Akik idáig „behatoltak” az Ilyés-Vészti-féle birodalomba, azok már nem egyszerű vásárlók, hanem vendégek. Be lehet tekinteni a virágozó-műhelybe, a raktárba, ahol a polcokon a félkész termékek száradnak. A következő udvar aztán már teljesen a szállóvendégeké, akik a hátulsó utcában parkolhatnak le, ha szállásolni szeretnének az Ilyés-Vészti Mihályék Fazekasházánál.
Mivel hivatalosak voltunk egy ad-hoc könyvbemutatóra elfoglaltuk a helyünket ebben a harmadik udvarban, s anélkül, hogy zavartuk volna a „kiszolgálást” beilleszkedtünk a család életébe. Részei voltunk mi is a boltnak.
Igen hamar kiderült, hogy a ház lelke tulajdonképpen a háziasszony, aki a normális teendők mellett – főzés, sütés, mosás, takarítás – a lehető legtermészetesebb módon végzi a bolt koordinálást is. Ilyés Vészti Mihályné Sükei Rozália huszonnégy órás szolgálatban dolgozik. Igaz, hogy felnőtt fia és leánya is segíti őt minden vonatkozásban, sőt unoka is van, akit „befognak” a munkába.
Zajlott a „könyvbemutató”, s közben mi figyeltük az ottani életet.
Nem volt egy erősen forgalmas nap, nem érkeztek a házhoz szervezett csoportok, de azért a másfél-két óra alat legalább húszan megfordultak a bennvalóban.
Már az első látogatónál megfigyeltük, hogy Rózsika ismerősként köszöntötte őket. Éppen Magyarországról jött egy házaspár. Néhány mondat után kiderült, hogy melyik településről érkeztek. Szó-szót követett, és hamarosan a plébánosuk hogylétéről érdeklődött a házisszony, aztán szó esett arról is, hogy megszületett a polgármesterük fiacskája. Egy hölgy a kutyájával érkezett. A kis daszkli nagyon szomjas volt. A gazdi nem. Tulajdonképpen vásárolni sem akart, de – mialatt a kutya szomját oltotta – előkerültek – nem teljesen véletlenül – a kézműves sajtok…
Nem avatkoztunk be, hiszen – mint mondtuk – nem akartunk zavarni.
Izraeli hölgyek jöttek – ők sem véletlenül, nem csak úgy, hiszen Szovátára ismét szerveznek csoportokat Izraelből, Svédországból, Finnországból is – akiket egy rövid Shalom, Izrael! köszöntés után az unoka fogadott, aki németül és angolul – sikeresen – el tudott társaslogni a két nénivel.
Közben Balázs Árpád kis standot állított fel az árnyékban a könyvekből.
Mit mondjunk? Véletlen volt, hogy szentesi látogatók is érkeztek bár percen belül? Meglehet. A sportot is szerető pedagógusok tudták, hogy kicsoda volt Lőrincz Márton, hiszen nagy tisztelettel ápolják a városuk egyik központi helyén elültetett olimpiai tölgyet.
Egyébként elég hosszasan búcsúzkodtunk Sükei Rozáliától, már sötétedett lassan, de még ezt is, még azt is megnéztünk, miközben lassan végetért a rögtönzött, de nemzetközivé vált könyvbemutató.
Hogy csinálja? – kérdeztük búcsúzóul – Többezer ismerősre kiterjedő facebook-oldala van? Elektronikus levelezést folytat a régi és új vendégekkel? – Dehogy! – mondta szabadkozva – Nem is tudom rendesen használni az e-mail-t! Időm sincs ilyesmire! Az unokám olvassa fel, hogy miket írnak. A fészbúk pedig itt van a fejemben, az ide betérők nyolcvan százaléka ismerős, vagy ismerős ismerőse, s a maradék húsz százalékkal pedig folyton bővül az ismeretségi kör…
A szerző felvételei.
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport