Van egy statisztika, amelyet az Egyesült Államok Fegyveres Erői Patológiai Intézete készített az 1918-1919-ben zajló spanyolnátha-járvány lefutásáról. Nézegethettük, s néztük is mostanában eleget. Mintegy tíz hónapon át követi a pandémia megbetegedési, illetve elhalálozási mutatóit, sőt végez egy összehasonlítást New York, Berlin, Párizs és London közt. A grafikon nem a nulláról indul, hanem az ezer lakosra jutó 10 esetszámtól kezd ábrázolni, s valahogy ugyanolyan szinten ér véget, hagyva az akkor élőket, hadd vergődjenek tovább a vírus fogságának végjátéka mezsgyéi közt tovább. Akkor az „elhullás” már nem annyira számottevő, elvegyül a „normális” halálnemek tömegében…
Megdöbbentő, hogy az öreg kontinensen és a tengeren túl is kísértetiesen hasonló mutatók jelentkeznek. Ha a vírus bekerült valahová, akkor attól függetlenül, hogy vesztésre álló, vagy épp a háború megnyerésével „foglalkozó”, tehetős, vagy romokban heverő nemzetekről van-e szó – ezekben a nagyvárosokban, ahol akkor is többmilliós agglomerációkban éltek az emberek –, nagyjából párhuzamosan zajlott minden. Itt is. Meg ott is. Igaz ugyan, hogy a Nagy Háború miatt jelentősen megnőtt a mobilitás, de korántsem volt olyan és annyira magától értetődő, mint napjainkban. A „járvány protokollja” mindenütt hasonló. A baj megjelenését, illetve tudatosítását/ tudomásul vételét követő ötödik és hatodik hónapban tőrt elő aztán a második hullám, amely sokkal súlyosabb volt az elsőnél, majd újabb – nagyjából – fél esztendő múltán jött a harmadik, amely intenzitását, esetszámát tekintve az első és a második közt helyezkedett el. Ennek alapján, ha kellőképpen óvatosan fejezzük ki magunkat, akkor mi valahol a járvány félidejénél járhatunk ezekben a napokban.
Hogyha valami nagyon fáj, akkor az a kényszerű helyzet bánt leginkább mindnyájunkat, akik itt vagyunk, hogy miután a „kegyelmi hónapokban” – július-augusztus folyamán – kitaláltunk ezt-azt, rákényszerültünk ismét a kór harangja alatt élni. Valahogy. Valamelyest. Úgy ahogy. Ha volt kellő kreativitásunk, hiszen az élethez folyton találékonyság kell, akkor olyan módszereket ötöltünk ki, amelyek segítettek túlélni a munka, a hit, a művelődés, illetve a társadalmi együttélés legkülönbözőbb szintjein. Vannak sikertörténeteink. És vannak kudarcaink. Mint ahogyan békeidőben is szoktak lenni. Az egyik legnagyobb hozadéka az áldatlan helyzetnek, hogy megtanultunk élni a kommunikáció lehetőségeivel, és azokat nem marhaságokra használtuk. Vagy nem csak arra. Ami ez idáig jobbára a szórakozást és a konzumidiotizmust szolgálta, az most élni segített. Tanulni, dolgozni, hinni kellett/ lehetett a gépek jóvoltából.
Némi aggodalom is megfogalmazódik. Friss. Mi van akkor, ha úgy megszokjuk ezeket az életben tartó gépezeteket, hogy nélkülük már meg sem tudunk lenni? Mi van akkor, ha teljesen természetesnek vesszük, hogy a kibertérben zajlik az oktatás? Mi van akkor, ha laptopból nyílik a templom ajtaja?
Úgymond a második hullám hátán vagyunk valahol. Annyira nem fognak ezúttal berekeszteni, mint tették a kór első nekiveselkedése idején, bezárjuk mi magunkat a lehető leghatékonyabban, hiszen a központ rájött – miután ellőtte a puskaporát –, hogy a megelőzés, a fennmaradás és a túlélés szubszidiárisan inkább működik, mint a hatóság által irányított maszkurás színjáték révén. Ránk bízza az önnön sorsot idelent. Mondom, hogy valamelyest belejöttünk a dologba. De mi van, ha olyannyira tetszik nekünk az internet intenzívosztályán, hogy az átkot már áldásnak véljük?
Megrökönyödve olvasom, hogy olykor a nyilatkozók majdhogynem fennhéjázva újságolják, hogy a világháló jóvoltából milyen sok helyre eljutottak az általuk kreált jelenségek. Hogy milyen nagy távolságból figyelnek rájuk. Miközben… Mi közben azt sem tudjuk, hogy a szomszéd él-e, hal-e?… Vajon?…