Hazug demokráciánk naponta leleplezi magát… No, nem pusztán úgy, hogy egyet mond s mást cselekszik. Még csak úgy sem – amihez egyébként tájainkon szokva vagyunk –, hogy kétkulacsos módon mást mond kifelé, s mást tapasztalunk bőrünkön. Hanem úgy is, hanem azáltal, hogy alapvetően léthazugságaival rombolja létünket, lelkünket, gyengíti szellemi-pszichés immunrendszerünket, hogy könnyebben befolyásolhasson és rángathasson az ösztönök, a tetszetős ígéretek és kívánságok zsigeri madzagján, amit mi éhes kutyusként hamar bekapunk…
Ott van például a jobb és baloldal esete.
Európa-, sőt világszerte láthatjuk a tendenciákat. Mindent a nácizmusra fog, közben meg retteg a nemzeti érzéstől, a hazafiasságtól, a közösségi lét megnyilvánulásaitól. Hallani sem akar a kurdok, a katalánok, a skótok, az indiánok vagy akár a székelyek önrendelkezéséről. Azt mondja, a pénz majd megold mindent. Csak semmi konfliktus. Legyen jó úgy, ahogy van.
Az olyan, akinek még szent volt a család, a nemzeti közösség, aki nemzetben és egyházban gondolkodik, az már számára szélsőség. Merkel asszony is évtizedek alatt lassan balra vitte a pártját és a német közgondolkodást is. A 68-as nemzedék, amely küzdött a szabadságáért és a kommunizmus ellen, ma szép csendesen világpolgárrá, globalista szabadelvűvé válik. (Pedig Kelet- és Nyugat-Németország között még közel harminc évvel a berlini fal ledöntése után is óriási a különbség…)
Szépen hangzó, szociális-, szegénységpárti ígéreteivel ez tetszetősebb a gazdagok életszínvonaláról lecsúszott proli rétegnek. S mennyire korszerű. Látszik ez azon is, milyen módszerekkel akar a népszerűségét vesztő Macron munkanélküléséget lefaragni. De látszik ez a szellemi alapálláson is, amelyen ez a szocializmust idealizáló, de kommunista diktatúrákat nem tapasztaló Nyugat áll. Hiszen a felvilágosult eszmék, melyek egyenlőségetés demokráciát hirdettek, nem tudnak mit kezdeni az ember ősi, igazi, mély érzéseivel, vágyaival: hit, szeretet, boldogság, szerelem, család. Nem törölték el a szenvedést, a halált, a társadalmi egyenlőtlenségeket. Sőt, ahogyan látjuk, mostanában egyer inkább visszanyal a fagyi. Mert a szellemet kiengedték a palackból, s most nem sikerül visszagyömöszölni. Elszabadult a szabadság. A kisgömböc, a sárkány egyre csak nő, még több vért, szeretetet, életet kér. Cserébe a zsigerekért, a pénzért, a hatalomért. Ahogyan őt eteted, még kapzsibb, még önzőbb, még kegyetlenebb leszel…
Egyfelől jajveszékel, ha jogait csorbítják, magánéletét zavarják,nélküle hozzák meg a döntéseket; másfelől rendőrért kiált, ha erőszakot észlel, s még ő sértődik meg, ha a rendőr figyelmezteti, hogy törvényt sértett. Mert az erőszakot, a hitványságot, a rosszat önmagában sem képes megszüntetni, nemhogy másban. Kiiktatta életéből a természetfelettit, a természet meg legyőzte őt…
Egyfelől mindent a pénztárcája felől mérlegel, másrészt mindenért képes lenne pénzzel fizetni, amiért pedig nem lehet: élet, egészség, lelki béke, bizalom, tehetség, hűség, szeretet, halál, barátság, tiszta örömök, stb.
Egyfelől demokráciát óhajt, népfelséget emleget, ahol mindenkinek igaza van, mindenki egyforma és egyenlő, egyenrangú, és mindenhez joga van, mindent meg lehet szavazni kellő többséggel, – akár annak az ellenkezőjét is –, közben pedig kötelességei nincsenek: mindent az államtól, mástól, a vezetőtől, a hatóságoktól, a törvényektől vár el.
Egyfelől azt mondja, nem kell beavatkozni a kormányzatnak a gazdaságba, majd a piac, kereslet-kínálat alapján eldönti, másfelől, folyton közbelépést vár, állami szubvencióért pályázik, projekt-alamizsnákra kényszerülve várja az állam atyai gondoskodását, feladva életerejét, az önálló kezdeményezést, s így teszi magát kiszolgáltatottá.
Egyfelől nincs bűnérzéke, büszke kamaszként nem meri bevallani maga előtt sem sérülékenységét. Szerinte nincs olyan, hogy abszolút igazság, erkölcsi alap, isteni rend, jó, vagy rossz. Kimagyarázza aljasságait, úgy hivatkozva lelkiismeretére, hogy annak semmi köze a benne rejlő isteni iránytűhöz. Másfelől a fennálló renddel is elégedetlen, állandó baja van vele. Pedig ő szavazta meg. Folyton feszegeti a határokat: az igazságszolgáltatásért sikolt, feljelent, szakszervezetbe tömörít, perel, tüntet, fészbukon uszít és hergel, aláírást gyűjt, éhségsztrájkot tart, sajnáltatja magát, érzékenykedik és okoskodik, de nem képes saját magát fegyelmezni, áldozatot hozni. Számára szent értékek nem léteznek. Nem kell tízparancs, nem kell egyház, de azért minden cégnek, hivatalnak legyen etikai kódexe. Akkor mi van? Van erkölcs s mégsincs?
Egyfelől kiáll a nők jogaiért, harcos feminizmussal már a nemtelen párok is családtagnak számítanak a szemében, másfelől csodálkozik a beat-korszaktól kezdve zenei kultúrájában, művészetében a szabad szerelmet, a macsós csajozást, a pornográf nemi szabadosságot beépítő munkálkodásának eredményein. Egyenesen élére áll ezen mozgalmaknak, és szívesen bevállalja, mi több, élvezi az el nem köteleződést, a szexfogyasztást. De megbotránkozik az erkölcstelenségen, és a nők iránti tiszteletet kéri számon mindenkin.Akkor a hazugság, a sunyiság nem erkölcstelen? Egyfelől „pfujférfiak”, milyen hímsoviniszták vagytok, mennyire uralkodtok ma is rajtunk, másfelől meg alig várjuk, hogy legyen, aki megprostituáljon… Az sem baj ha gender…
Most derül ki, hogy a felvilágosodás utáni keresztény Európa már nyomokban is alig tartalmaz és mutat kereszténységnek megfelelő jelzőket. Mint a homeopátiás gyógyszerek… Esetleg jók placébónak.
A MA társadalma mára már szétesett, szétforgácsolta az ego autonómiája, a civilizációs gőg, amelyben a kütyük és a jólét azt hitette el vele: boldogabb lesz tőle és szabad. E helyett lépten-nyomon a kereszténységen élősködik, vérét szívja, mindent neki köszönhet, de mégis olybá veszi.
Közben látjuk a muzulmán világnál, hogy ott a vallás – még ha szélsőségesen is –, de fontos, egyetlen összetartó, kohéziós erő. Nem dicsérni akarom, hisz nem kompatibilis a kereszténységgel, ők nem integrálódnak, legfeljebb a máskultúrájú kell hozzájuk hasonlóvá váljon. Még párhuzamosan is csak úgy tudnak élni más kultúra mellett, ha erős, centralizált „lelki”-katonai hatalom vezeti őket… De a vallásuk az életük, és nekik még megvan, amit mi elveszítettünk.
Mi lassan már csak a romokon kapirgálunk. Fogasra akasztottuk vasárnapi kereszténységünket is, mint valami kabátot, s észrevétlen elanyagiasodtunk, eltunyultunk. És csodálkozunk, mennyire rombolnak, támadnak, minden oldalról belénk harapnak a vérszívó szellemi, meg egyéb fajta vírusok, lelki-társadalmi hackerek. Szeretnénk haladni, jó fiúknak látszani, megfelelni, de közben feladunk minden értéket, nem küzdünk értük, bezárkózunk a magánélet, az ’iphone10’ magányába, nem merünk közösségként megnyilvánulni, kiállni, bátor lépéseket tenni, – akkor meg persze, hogy leterít az, aki pofátlanabb. Aki szemtelen rámenősséggel nyomja a képedbe, le a torkodon, hogy: amit te érzel, hiszel, az hülyeség! Hagyd békén, foglalkozz magaddal, légy sikeres, gyűjsd a lájkokat! Egyéb nem számít.
Képmutató, hazug alakoskodás ez, ami nemcsak önsorsrontó, de végzetes is lehet. Jó lenne felébredni ebből a delíriumból. Eldobni a mérgezett almát,„kimosatni” lelkivilágunkat, felszámolni a belső káoszt meg a szellemi gyomorrontást,hogy az emésztési zavarok megszünjenek, és tele tüdővel belélegezhessük a Lélek friss oxigénjét.
Mert Isten szeretete napnál világosabb.
Egyértelműen tiszta, mint az evangélium levegője.
A szerző portréját Szabó Károly készítette.