Semmi sem tart örökké.
Az Európai Unió sem. Főleg, ha ilyen.
Folyton azt hangoztatták bizonyos felső és belső körökben, hogy a tagállamok egyre jobban integrálódnak, s ily módon, feloldódva egymásban, folyamatos önfeladással jön létre a fogyasztási kutúrára épülő jövő európai masszája.
Nem is annyira az EU, hanem a főideológus Európai Bizottság részéről érkeztek a „jobbnál jobb” ötletek, hogy miként lehetne a logisztikai központokra, repülőterekre, autósztrádákra és sokadik/ folyton változó generációs készülékekre épülő „kultúrát” úgy fejleszteni, hogy az üzlet megfelelő haszonnal működjék, s valakiknek nagyon jó legyen, hogy megfelelő haszonkulccsal dolgozva, srófolhassák tovább és tovább a gazdasági mutatókat.
Mintha folyamatos lóversenyben száguldozna a világ, úgy harsogták tele a médiát és a lelkeket.
Nem is egy kicsit, nagyon hasonlított mindez a „proletár internacionalizmus” mezébe bújtatott kommunista ideológiára, amely ugyancsak folyton azt hangoztatta önmagáról, hogy fejlettségében mindenek fölött való, örök és biztos, hogy győzedelmeskedni fog a továbbiakban világszerte.
Tudjuk jól, hogy a szovjetek rendeszere nem jött be.
Azt szívtuk, s szívjuk a mai napig is.
Mindenre aztán rátett még egy lapáttal az EU.
Ami biztos, szívunk majd emiatt is.
Kiderült, hogy az igazi demokráciára vonatkozó rend- és jogszabályai kidolgozatlanok. Biztos, hogy a középkorban ennél sokkal fejlettebb szabályrendszerrel rendelkezett egy-egy város tanácsa, a szász universitas, vagy a székelyföldi falutörvények is alkalmasak lehetnének arra, hogy a hatalmas pénzekért mozgó apparátus egy munkára és erkölcsre épülő gazdasági és kulturális környezetet hozhasson létre.
Miközben hatalmas összegek válnak semmivé, menekülteknek álcázott semmittevők grasszálnak a keresztény kultúra ezeréves terein. Minden egyes partraszállóval gyengül az a világ, amelyet annyira biztosnak és a miénknek tudtunk.
Nem feloldódni kell egy masszásított Európában, hanem dolgozni kell kinek-kinek a maga otthona közelében, s menni hívásra kell, ha van üresedés bizonyos helyeken…
A fentről érkező „demokratikus döntéseket” elégelték meg a tagállamok polgárai.
Talán, ha nagyobb hangerővel mondjuk, akkor a reformált Európában nem fogjuk azt érezni, hogy mi egy negyedik, mindenek alatt levő világból valók vagyunk, akik frissen vagy már korábban bevándorolt egzotikus és a judeo-keresztény hagyományoktól idegen emberek rabszolgáiként költjük el megismételhetetlen, egyetlen életünket a Nyugat gettóiban és lagúnáiban.
Ha most figyelünk egymásra e helyt, akkor megépíthető lesz az a társadalom, amely már az első világégést követően jöhetett volna létre, ha nem vetik be ellenünk az antant és a gyarmatok hadseregeit. Kantonok lennének itt, önnön igényeik és érdekeik alapján szerveződő kisrégiók, s talán a K. und K. jogutódja száz év alatt magához emelte volna a Balkánt is.
Igazi konszenzussal, itt Kelet-Közép-Európában, ahol felsértik szuverén héjunkat az egymásba átviharzó évszakok, akár boldogok, tehetősek is lehetnénk a magunk törvényei szerint, a magunk birtokán.
Erre is figyelmeztet a brexit.
Hiábavaló a nagy nyugati arrogancia. Időnként meg kell izzadni, s érezni a jól végzett munka sikerét, élvezni annak eredményét.
Ama ars poetica, hogy „mindenütt jó, de a legjobb sehol”, amely Piszkos Fredtől való, nem igaz.
A legjobb Ithakában, még akkor is, ha messze van, még akkor is, ha látszólag túl van hét tengeren, s hét határon.
Csak lássuk a lelkünkben rejtőző fatornyokat, s hazataláljunk a mi Európánkba.
Simó Márton