A Szentegyházi Gyermekfilharmónia immár hagyományos karácsonyi turnéra készül.
Idén december 16-án kezdődik az előadássorozat Városfalva művelődési házában, majd Kaposvár, Zalaegerszeg, Vasvár, Szil, Budapest és Budakeszi lesznek a turné állomásai.
A Fili 145 gyermekből, 10 felnőtt kísérőből és 6 gépkocsivezetőből álló csapata három autóbusszal járja végig ezeket az állomásokat. A tervek szerint december 23-án érkeznek haza Szentegyházára.
Idén két újságíró kapja a Bálint András-díjat. Két teljesen más személyiség, akikben az a közös, hogy több mint negyedszázada a honi magyar sajtó göröngyös útját járják, ahol olykor falra hányt beszéd az igazul megírt újság, időnként azonban ezek a szavak megfogannak az olvasóban, s használnak mégis, kínálnak némi kapaszkodót a hétköznapokban.
Ez már így is nagy dolog.
És ugyancsak nagy dolog, hogy a közírók mindezt nem különösebb fizetségért, sőt olykor megalázóan kevés juttatásért, nehéz körülmények közepette teszik, de a világ javítása végett cselekednek, még akkor is, ha a helyzet reménytelennek mutatkozik.
Lázár Emese, a Hargita Népe székelyudvarhelyi tudósító-riportere és Makkay János, az Erdélyi Napló főszerkesztője veheti át idén ezt azt elismerést, amelyet Bálint András özvegye és fia alapított, s ad át immár több mint két évtizede. Két éve immár a fiú, Bálint Csaba egymaga gondoskodik, hogy a plakett és a szerény pénzösszeg rendelkezésre álljon.
„Hiába él, aki másoknak nem használ”
Lázár Emesét Fábián Kornélia faggatta
Történeteket, színdarabokat írtam – író lesz a leányka, mondogatták. De én inkább tornatanár akartam lenni, ahogy apám is, és nem értettem, miért mondják fejcsóválva a felnőttek: rendes szakmát kell választani, fiam.
A szentegyházi általános iskolába jártam, a Gábor Áron Líceumban érettségiztem. Szerettem iskolába járni, de nem azért, mert én voltam a szolgálatos jó tanuló, hanem mert érdekelt minden tárgy. Még a matematika is, bár eme szépen egzakt tudományból soha nem remekeltem, a számokkal sosem tudtam barátságot kötni – az önéletrajzból hiányzó évszámokra ez a magyarázat.
Kiváló tanítóim voltak, akikre tisztelettel, hálával gondolok. A sor hosszú lenne, de Ilike tanító nénit, drága, néhai Baló Erzsike tanár nénit, Bogdán Ida, Molnár Sándor magyar tanárokat és az Oszit, Nagy Eszter, szintén magyar szakos tanárnőt mégis kiemelem, mert közel álltak hozzám, kiváló pedagógusok voltak, és amit az anyanyelvről, helyesírásról, irodalomról meg lehetett tanítani az iskolában, azt ők nekem megtanították. Az idegen nyelvek is vonzottak, franciául, oroszul és románul is nagyon jól beszéltem, bár a tudás megkopott, ma sem adnak el. Angolul később, felnőtt fejjel és autodidakta módon tanultam meg – ennek oka, hogy amikor az oktató azt javasolta első órán, hogy ragozzuk el a vanni igét, elmenekültem a tanfolyamról. Később mégis levizsgáztam, büszkén mondom: haladóban jeles.
Felvételiztem – sikertelenül – a kolozsvári BBTE orosz – magyar szakára, voltam helyettesítő tanár Kápolnásfaluban, aztán férjhez mentem, dolgoztam a szentegyházi vasgyár számítóközpontjában, voltam kiskosztümös káderes az udvarhelyi készruhagyárban és munkanélküli is.
Az újságírást a Hargita Népénél, álnéven írt jegyzetekkel kezdtem, de az akkor még Krónikánál dolgozó Jánossy Alíz kolléganő „lebuktatott”- így szavazott nekem bizalmat Sarány István főszerkesztő. Tőle kaptam a legtöbb biztatást a munkámhoz, és a mai napig érvényes szakmai jó tanácsot: azt írd le amit láttál, hallottál.
Az online újságírást is kipróbáltam, az első udvarhelyi hírportál, az uh.ro szerkesztőségében dolgoztam pár évig, amíg ki nem rúgtak, mondván: túl rendes vagyok. Rosszban jó: így lettem önkéntes közönségszervező a Tomcsa Sándor Színháznál. Szép, tanulságos időszak volt, bár néha úgy éreztem, sosem voltam távolabb a színháztól, mint akkor, amikor ott dolgoztam. Tavaly ősszel hívtak a Hargita Népéhez – visszakanyarodtam az újsághoz.
Cikkeztem az Irodalmi Jelenben, jelent meg tudósításom a Bárka online-on. Szerkesztő és újságíróként is tagja vagyok a Nőilegnek, az első erdélyi női magazinnak.
Hiszek abban, hogy az emberek jók, mindenkinek van tehetsége valamihez, és a kapott tálentumot elherdálni nagy vétek. Azt gondolom, hogy újságírás szolgálat, amit ha jól, kellő szorgalommal, alázattal végzünk, úgy általunk is megy előbbre a világ.
Az évek alatt, munkám során rengeteg találkozásban volt részem – rosszat felidézni, ha volt is ilyen, nem tudok. Az önzés, irigység, rosszindulat elkeserít, lebénít, a humorérzék nélküli emberektől pedig ments meg uram, engem. A legbüszkébb a két fiamra, a 24 éves Atára és a 19 éves Tamásra vagyok.
Mindig van egy történet, egy szó, ami megtalál, legutóbb a nemrég elhunyt Ferencz Ervin atya gondolata maradt velem: „Hiába él, aki másoknak nem használ.” Szeretnék úgy élni, dolgozni, hogy egy napom se legyen hiábavaló – vallja Emese.
Ady Endre az újságírót magas rangra emelte. Azt mondta: a Szentlélek lovagja. Mi, akik követjük Emese újságírói munkáját, gyakran érezzük írásaiban a szentlélek sugallatát. Ezért méltó ő díjazásra és dicséretre.
Makkay József rövid önéletrajzot küldött szerkesztőségünknek
1990 márciusától a Bukarestben megjelenő Falvak Népe főállású kolozsvári munkatársa lettem a hetilap 1992-es megszűntéig. Ezzel párhuzamosan a kolozsvári Szabadság című napilap munkatársaként dolgoztam. 1993-ban újraindítottam az 1948-ban megszűnt Erdélyi Gazda című mezőgazdasági havilapot, amelynek 1995-ig voltam a főszerkesztője.
1996 és 2004 között ismét a Szabadság munkatársaként alkalmaztak, előbb szerkesztőként, majd öt éven át főszerkesztő-helyettesként. 2004-től napjainkig az Erdélyi Napló című hetilap munkatársa vagyok: 2004 és 2012 között főszerkesztője, 2012-2015 között szerkesztője, majd 2015 szeptemberétől ismét a főszerkesztője.
A kilencvenes években tudósítója voltam a Kossuth Rádió Falurádió című műsorának és a Duna televízió Gazdakör című adásának, valamint állandó külső munkatársa a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének. Több riportom megjelent a magyarországi nyomtatott sajtóban is: a Magyar Nemzetben, a Kistermelők Lapjában, a Magyar Gazdában és a Magyar Fórumban.
A kétezres években aktívan részt vettem a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tevékenységében. Hat évig töltöttem be az újságírószövetség Kolozs megyei területi megbízotti tisztségét, majd két évig a MÚRE írott sajtóért felelős országos alelnöke voltam.
A falu, a gazdálkodás, a mezőgazdaság ügye iránt elkötelezett újságíróként kezdtem, és ez a szakterület egész eddigi újságíró pályafutásom során foglalkoztatott. Az elmúlt 26 esztendőben számtalan riportot és publicisztikai írást készítettem. A kilencvenes évek második felétől egyre inkább foglalkoztatott a romániai magyar politika alakulása. A témával interjúkban, véleménycikkekben és háttér-összeállításokban foglalkoztam.
Házas vagyok, két iskoláskorú gyerekem van, a nejem tanítónő a Kolozsvári Református Kollégiumban.
A címkép Simó Márton felvétele.
A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMüK) kerül sor 2016. december 15-én, csütörtökön 18.00 órakor kerül sor Jakobovits Miklós (1936-2012) festőművész retrospektív kiállításának megnyitójára.
A vendégeket Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere köszönti. A tárlatot megnyitja Kányádi Irene, művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára és Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója.
Közreműködik Kónya-Ütő Bence a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze.
Élő Székelyföld Munkacsoport
Nagy püspökünk születésének 120. évére emlékévet hirdetett tavaly a Nemzetpolitikai Államtitkárság, amelynek méltó lezárásaként a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont a Népemért vállalom című zenemű két helyszínen történő bemutatását tűzte ki.
A Márton Áron püspök tiszteletére írt zeneművet 2016. december 16-án, pénteken 17.00 órakor a gyergyóditrói Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Házban, 20.00 órakor pedig a gyergyószárhegyi művelődési házban mutatja be a Mustármag Énekegyüttes. A zenemű szerzője Csiszér László és Gyárfás Levente.
Az igazság védelmében, a szeretet szolgálatában című, Márton Áron püspök életéről szóló dokumentációs vándortárlat megyeszerte hét helyszínen szerepelt: a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, a Megyeháza Galériában, a székelyudvarhelyi Márton Áron Ifjúsági Házban, a gyergyóremetei községházán, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban, a gyergyóditrói Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Ház konferenciatermében, valamint a gyergyószárhegyi Művelődési Ház Cika Termében.
A Paraliturgia című, Kárpát-medencei szakrális magyar népköltészet ihlette előadást szintén az emlékév rendezvényei közt mutatták be Hargita megye több helységében: Székelyudvarhelyen a Szent Miklós-plébániatemplomban, Gyergyóremetén a Szent Lénárd-plébániatemplomban, a Csíksomlyói Kegytemplomban, a szentegyházasfalusi Szent András Római Katolikus Plébániatemplomban, majd Farkaslaka és Oroszhegy plébániatemplomában.
Az idei VII. Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként Márton Áron-konferenciát rendeztek Székelyudvarhelyen a Városháza Szent István Termében, ahol Balázs Imre nyugalmazott plébános, Bodeanu Denisa, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárosa, Márton Áron megfigyelési dossziéjának kutatója, ft. msgr. Csíki Dénes pápai káplán, kanonok, plébános, Derzsi András, a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánia gondnoka, Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője, valamint Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet elnökhelyettese mutatták be a püspökről szóló kutatásaikat, illetve személyes élményeiket.
Az Áron püspök monumentális személyiségét, megpróbáltatásait, a történelmi kényszerpályán vállalt helytállásának momentumait felidéző rockoratóriumot a marosvásárhelyi Mustármag Énekegyüttes közel 49 alkalommal mutatta be Erdély- és Magyarország-szerte.
Sok szeretettel várják mindazokat, akik eljönnének az emlékévet záró 50., valamint az 51. oratórium-előadásra Gyergyóditróba, illetve Gyergyószárhegyre.
A belépés díjtalan.
A címképen Szervátiusz Tibor Márton Áron-plakettjének fotója látható.
Élő Székelyföld Munkacsoport
Tulajdonképpen egyetlen komoly vagyonunk az idő.
Megfoghatatlan, de általa mégis minden kifejezhető. Pénz, munka, fegyver, élet, halál, remény és reménytelenség rejlik benne.
Mindaz, ami ember-mivoltunkat meghatározza, az IDŐ, de ugyanakkor egyéb is, ami azon túli, ami ép ésszel fel nem fogható, s meg sem magyarázható, az mind-mind idő-esszencia.
Sebestyén Péter plébános, a jeles egyházi író, a kiváló szónok és gondolkodó, a Gyulafehérvári Főegyházmegye egyik érdemes papja vett egy nagy lélegzetet, és kísérletet tesz egyfajta idő-értelmezésre.
Kövessük e kalandban a plébános urat!
– már és még nem között – dolgozat az időről
Lovasi András énekét nevezték már zsidó klezmer dalnak, részeges számnak is, az évek folyamán. Mindenképp fergeteges, könnyed, sodró erejű dal, amit az imént hallottunk. Olvasatomban az énekes a szerelmét várja időkomájával, akivel közben lerészegednek a vonaton, amelyben csak ketten utaznak. De a nő egyre csak váratja magát. Felvillan, nappal mint fecske, este mint csillag, aztán eltűnik. Mondják is neki: maradj otthon, nézzél tévét, ha már nem jössz.
Azonban e képeknek mélyebb értelmű olvasatuk is van, hiszen a fecske az elillanó pillanatot, a csillag a remény biztonságát jelenti hétköznapi tapasztalatunkban. De a fecske jelenthet szabadságot is, a csillag meg egyhelyben állást, toporgást. Hol az igazság?
Említhetjük itt az Omega Az arc című dalát is, ahol Kóbor János úgy énekel: „… arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok, végül nem ismernek ránk…” Nyelvünk is lépten nyomon ilyen határozószó-ikerpárokban gondolkodik: késik-siet, korán-későn, rohan-baktat/cammog, hamar-megkésve, sürgős-ráér/halasztható.
0.2. Bevezető szavak
Felgyorsult életvitelünkben, rohanó, stresszel teli világunkban adódik a kérdés: mi az idő? Miért okoz akkora fejtörést? Ellenségünk? Barátunk? Mit kezdjünk az idővel: lassítsuk, siettessük?… Hova rohanunk? Fejjel a falnak? Mintha egy elszabadult versenyautóban vagy mozdonyvezető nélküli vonatkocsiban száguldanánk, amelyen se rükverc, se fék, amely hamarosan ripityára törik. Véges-e az élet, vagy örök? Várjunk-e, vagy menjünk eléje? Lehet-e változás életünkben „időnap előtt”? Több-e az idő, mint a pénz? Meg lehet-e vásárolni? Van-e vissza nem térő idő? Létezik-e időutazás? Tényleg elherdálható vagy visszafordítható? Lehet-e lopni az időt?
Ezeken a kérdéseken töprengünk a következő percekben.
1.0. Az Idő fogalma
(Filozófiai alapvetés)
Az idő a lét alapkategóriája, mint ahogyan a mozgás. Az ember időbeli létezőként ismer magára, bontakozik ki, érik meg fizikailag és pszichikailag egyaránt. Az idő láthatatlan, megfoghatatlan, de az ember mégis megszemélyesített fogalomként használja: elment, megérkezett, visszatért, időnként meg tárgyiasítva: eltölti, kitölti, múlatja…
A görögök különbséget tettek a mérhető kronosz és a megfelelő pillanat, a kairosz között. Jól ismert Szent Ágoston felkiáltása is, amit Vallomásaiban ír le: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”
Ferenc pápa kedvenc argentin írója-filozófusa Jorge Luis Borges (könyvtáros volt az Argentin Nemzeti könyvtárban 1955 és 1973 között) több esszét is szentelt az időn való elmélkedésnek. Az örökkévalóság története című esszében felvázolja a témában érdemesnek jegyzett felismeréseket és azt mondja: már az ókortól úgy tartották, hogy „az idő szubsztanciája az isteni örökkévalóságból jön létre.” Az örökkévalóság pedig nem a múlt-jelen-jövő összege, hanem mindhárom egyidejűleg van jelen benne. Borges azt is megjegyzi, hogy az örökkévalóság a világegyetem emlékezete. Az elragadtatás során megsejtjük az örökkévalóságot. Pascal gömbje című esszéjében úgy fogalmaz, hogy a jelen beszorult a múlt és a jövő közé. Az idő újabb cáfolata című munkájában pedig azt mondja: nem létezik egyidejűség, csak a későbbi reflexió számára. Az ismétlődés ugyanakkor szétszakítja az idő láncolatát. Mindannyian az idő „anyagából” vagyunk.
James Bradley (1693-1762) szerint a jövő felől kell közelítenünk a jelenhez, mígnem múlttá enyészik. „Folyik az idő, réteken, pincékben, egyre csak folyik a csillagok között.” Einstein szerint az idő a tér negyedik dimenzója. Heidegger azt mondja: nem az örökkévalóság, hanem a halál az idő mércéje… Egy svájci filozófus szerint pedig, amióta az órát feltaláltuk, egyszerűen nincs időnk…
A görög filozófia korai képviselői tagadták az idő valóságát, a létezőket örökkévalóknak gondolták. Platón szerint az idő az örökkévalóság képe, de független az örökké létezőtől. Plotinosz szerint a világlélek hozta létre az időt is. Az idő pedig az égitestek mozgásával mérhető. Az égitestek mutatják az időt. Arisztotelész volt az, aki az idő fogalmát először összekötötte a mozgással. Szerinte az idő feltételezi az embert. Nélküle csak mozgás volna.
Az idő az ember történetiségéhez tartozik. Ezen a szemléleten Kant és Hegel sem változtat.
A fénysebességet megközelítő tartományában immár mérések sokasága tanúsítja tér és idő szoros kapcsolatát. Az időutazás már csak azért sem lehetséges, mert a fénysebesség dupláját kellene ehhez elérni, ami elképzelhetetlen. Ugyanis a fénysebesség 99,99 százalékának eléréséhez 6 évig kellene gyorsulni egyfolytában, s ez alatt az ember vagy a jármű 48 trillió kilométerre kerülne a Földtől… A cambridge-i egyetem emeritus csillagásza, Hawking professzor is bulit rendezett három éve, de senki nem jött ment el rá, mert a meghívókat csak most tette fel a netre. Ezzel is bizonyította, hogy időutazás nincs… (In: Szív. 2014. július-augusztus, 100. szám.)
Az új fizika ezért téridőben gondolkodik. (Filmek: Időrabló, Vissza a jövőbe, Időről időre, Terminátor, Otthonom: Idaho, Aljas nyolcas, Csillagkapu, A holnap a múlté, Az idő természete, stb.)
Egy kedves anekdota szerint egy vándor, valamikor régen elkerült egy kisvárosba, s ott eljutott egy főtérre. Látott egy órásboltot, ahol szépen ketyegtek a kirakatban a szebbnél szebb órák. Bement a boltba, illedelmesen köszönt, majd megkérdezte: – Mondja, kedves mester, honnan tudja Ön, hogy hány óra van? A válasz így hangzott: – Nincs ennél egyszerűbb, kedves fiam. Látod ott szemben a templomot? Amikor a harang megszólal, akkor van dél, és én az órák mutatóját akkor a 12-es számra állítom… A vándor köszönte, majd kilépett a térre, s látja hogy a sekrestyés épp jön ki a templomból. Odamegy hozzá, s megkérdezi: – Ne haragudjon Sekrestyés Uram, mikor van dél, s mikor kell meghúznia a harangokat? Az sem késlekedett a válasszal: – Hát mi sem egyszerűbb, kedves fiam. Amikor a Nap már magasan jár, átnézek a téren, és amikor látom, hogy ott az órásmester uramnál az a nagy óra tizenkettőt mutat,akkor tudom, hogy elérkezett a dél, s meghúzom a harangokat…
Őseink is próbálták megfogni a megfoghatatlant. Kapaszkodónak ott voltak a természet jelenségei: egy vulkánkitörés, egy áradás, egy tűzvész, a csoport életének eseményei, felfedezték az első óra-műveket a természetben, a Nap, a Hold, a csillagok járását. Megszülettek az első naptárak Egyiptomban, Babilonban. Kezdték kiszámítani, hogy egy napév körülbelül háromszázhatvanöt nap, hogy mennyi egy holdév, aztán kidolgozták a hordozható napórákat, amelyek már a csillagok járását is mutatták. Eleinte nem órák szerint, hanem munkabírásukhoz, a Nap járásához igazítva napjaikat, életük menetét személyes életük fordulói szerint tagolták. Aztán később a harangszó, az egyházi ünnepek adtak keretet idejüknek. Akár ciklikusan, akár egyenletes folyamnak fogták fel, ami telik és múlik, – mégis adott nekik egyfajta biztonságot és stabilitást. Ha jól éltek a rendszeresen visszatérő ünnepekkel, élménnyel töltötték meg hétköznapjaikat, egész évüket.
Főleg a fizika és a csillagászat foglalkozik az idő mennyiségével, mérésével, mértékegységével. A természet jelenségeinek megfigyeléséből születtek az első számítások(időszámítás, holdév, újhold, naptárak), és készültek el az első eszközök(napóra, vízóra, homokóra, mechanikus óra).
Newton munkája nyomán került a köztudatba az „abszolút idő”, de ezt aztán Einstein megcáfolta.Később Max Planck a kvantumhatások miatt átértelmezte az idő fogalmát. Manapság a táguló világegyetem és az anyag sűrűsödésének csökkenése folytán már egyre precízebben meghatározhatjuk mind az égitestek, mind a világegyetem korát, és az idő irányát. Az entrópia törvénye is nagyban hozzájárul ehhez. (A természetes „kiegyenlítődés”, a spontán folyamatok iránya visszafordíthatalan és nagyban valószínűsíthető a fizikai világban.)
A Biblia nem tartalmaz direkt bölcseleti megállapításokat az időről, de már a Teremtés könyve sugallja az idő teremtettségét is. A véges világ az Örökkévalótól származik. Meg azt, hogy Isten ateremtés, az idő ura. Isten a teremtéskor elválasztotta a napokat. Mindennek megfelelő időt rendelt: a munkának és a pihenésnek is.
Az Izraelt körülvevő népek körkörös, ciklikus, visszatérő folyamnak érzékelték az időt.
Az Ószövetség Istene viszont inkább kezdet és vég, teremtés, és beteljesülés között helyezte el a múló időt. Jahvé majd egy másik létrendbe viszi át a földi időt. Ennek jele volt a rendszeresen visszatérő jóbel év, a nagy jubileumok éve. (Ilyenkor, mintegy a kezdeti paradicsomi állapotra, illetve a jövendőben beköszönő messiási korra utalva, parlagon hagyták a földeket, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték, a rabokat kiengedték a tömlöcből – egyfajta kegyelmi időt engedtek meg maguknak…)
A Szentírás ószövetségi szövegei figyelmeztetik az embert a múlandóságra, Isten örök, szuverén akaratára, a teremtményi lét esendőségére. „Mindennek megvan a maga órája, és minden szándéknak a maga ideje.”(Préd 3, 1)
Képzeljünk el egy bankot, ahol van egy bankszámlánk, amelyre minden reggel 86 400 lej kerül! Ez nem marad meg holnapra. Minden este lenullázódik, akármennyit is használunk fel a nap folyamán.Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen fel kell használnunk MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ.
A jelenben kell élnünk, a mai betétet használva.
Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni.
Minden pillanat kincs, ami a miénk, becsüljük meg sokkal jobban, hiszen megoszthatjuk valakivel!
A Tegnap történelem.
Mennyi is egy perc? Attól függ hány évesek s milyen élethelyzetben vagyunk. Attól függ, mi minden történik(velünk) egy perc alatt. Az időt intezíven megélni, átélni akkor tudjuk, ha megtöltjük tartalommal. Vagy csenddel. Mindkettő fontos, úgy, hogy rendszeresen felváltják egymást. Erre valók az ünnepek, a fennkölt pillanatok, a zajból, a munka taposómalmából való kikapcsolódás, és a csendbe, Isten idejébe való bekapcsolódás. Kicserélnéd, de nincs mód rá.
Egy ideig alig telik az idő, de a diófa növekedik.
Azt hiszem, szerepet játszunk csak,
azt játsszuk, hogy játszva játszunk!
Időt akarunk nyerni csak,
miközben a sorsunkból kilátunk.
(Játékidő. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016)
Marcel Proust is tizenhárom évig írta minden idők legnagyobb regényét – stílszerűen az időről –, melynek ezt a címet adta: Az eltűnt idő nyomában.
Hojdák Gergely reflexiója vág ide, amelyet a Szív című jezsuita folyóiratban tett közzé. „Amikor reggelente munkába járok a 7-es busszal, megfigyeltem, hogy az újabb járműveknél a vezetőfülkében egy monitort helyeztek el, amelyen a sofőr szemmel tudja kísérni, hogy hol tart a kijelölt úton, mennyi a pontos idő, és hogy a menetrend szerint mikor kellene a következő állomásra érnie. Ez a reggeli út nagyjából mindig ugyanannyi ideig tart, körülbelül 14 percig, de mennyi különböző benyomás, élmény, találkozás töltheti ki ezt a 14 percet!” Majd így folytatja: „Mennyire másképp telik az idő, amikor egyedül, és amikor szerelmünkkel, barátainkkal, vagy épp a gyerekeinkkel utazunk; amikor egy izgalmas könyvbe merülünk és amikor egy vizsgára készülünk fel; amikor egy nem sokkal korábban lezajlott veszekedés vagy munkahelyi konfliktus emlékét dolgozzuk fel; egy beteg hozzátartozónkhoz sietünk; amikor valami érdekes esemény zajlik körülöttünk: BKV-ellenőrök razziáznak, pórázon vezetett vadászgörény szimatolja lábunkat, egy zavarodott ember diskurál mellettünk, vagy amikor egy felszálló hajléktalan áporodott lábszaga tölti be a légteret…” (Szív. 2014. július-agusztus, 100. Szám)
Milyen érdekes, hogy ugyanannyi (24) órából áll ma is egy nap, mint ezer évvel ezelőtt. Mégis mennyire felpörgette ezt a 24 órát az iparosodás, a technikai civilizáció!
Az a benyomásunk hogy ma gyorsabban telik egy nap, sőt az élet, mint ezelőtt 50 évvel, pedig nem föltétlen.
Néha ólomsúllyal nehezednek ránk a percek, máskor órák tűnnek röpke pillanatoknak. A mozgás, a nyüzsgés kelti ezt a látszatot. No meg a tömegvonzás, sebesség, az őrült tempó, ahogy rohanunk a többsávos autópályán, vagy töltjük le a világhálós adatokat. Ez a rohanás azt az illúziót kelti bennünk, hogy minden mulasztás, késés utólag behozható, vagy ellenkezőleg: minden munka és pihenés a gyorsan elért teljesítmény kérdésévé válik. Pedig falun, mintha most is lassabban csorogna az idő, mint városon. A fiatal nem érzékeli annyira, mint az idősebb. Sőt,a nemzedékek időérzékelése is más, hiszen ahogy bölcsebb lesz az ember – remélem, hogy egyben tudatosabb is –, jobban beosztja magának napi vagy életprogramját. Élményeink, a megélt események lerakódnak, elraktározódnak az emlékekben, vagy kitörlődnek onnan, de mindenképp, ahogy telnek éveink, egyre nagyobb súlya lesz életünknek.
Ma a nagy megfelelési kényszerben mintha nem akarnánk annyi időt szánni a dolgoknak, mint amennyi szükséges. Holott nem szabadna sürgetni: mindent a maga idejében kellene tenni, megélni. Máskülönben mi halunk meg, nem az idő. S ez a fiatalokra is érvényes. Mint a kiskakas történetében.
A vicc szerint ugyanis a kiskakast a nagy nem hagyja nyugton. Folyton kergeti, tépi, csipkedi. Nem hagyja, hogy lelke nyugodalmára kukorékoljon, s megszokja az életet. Következő reggel a kiskakas korán kell, hátha, nyugodtabban kukorékolhat, de nem, hisz a nagykakas újra üldözőbe veszi. Nincs más menekvés, beszalad a kutyaólba, ahol a kutya zavartan kérdi: – Mi a gond kicsi kakas?
– Hát tudod, a nagykakas nem hagyja, hogy nyugodtan kukorékoljak, Folyton kerget és üldöz.
Lehet, hogy menekülünk a lassulástól inkább, és ezért még jobban felpörgünk különféle álságos motivációkkal: igyekezni kell, mert „az idő pénz”, „rövid az élet”, „elszalaszjuk a lehetőséget”, „kifutunk a határidőből” stb.
A meneküléssel azonban legfeljebb vesztünkbe rohanunk. Minél több elektronikus kütyüt, gyorsabbnál gyorsabb autót, kibersegítséget használunk, annál ingerültebbek, zaklatottabbak, idegesebbek leszünk, s nem az időt győztük le, hanem magunkat hajszoltuk bele a még gyorsabb rohanásba. Ez az úgynevezett, ma divatos menedzser idő…
Ha Isten beszorította az időt a teremtés és az utolsó ítélet közé, akkor nem kell legyőznünk. Inkább csak valamelyest lassítanunk kellene, irányt szabva neki. Ez csak akkor lehetséges, ha nem gyömöszölünk bele annyi teendőt. Kísértést érzünk, hogy sok mindent párhuzamosan, egyidőben végezzünk, már két-három telefonunk is van, s mindegyik csörög, mindegyiket fölvesszük, vezetés közben esemesezünk, hordozható laptopjainkat lessük, s már az útra sem figyelünk, útközben is dolgozunk, és mégis folyton késésben vagyunk.
Nem furcsa ez? Meg sem emésztjük, csak gyűjtjük, habzsoljuk az élményeket, a tetszésnyilvánításokat, folyton mások visszajelzésére vagyunk kíváncsiak, s nem hagyunk időt magunkra.
A lélekben is vannak érési folyamatok. A testi fejlődésben is. Egy munka eredményét is ki kell várni, mint a nevelésben. Nem lehet éretlenül, zölden aratni, gyümölcsöt szedni onnan, ahol még nincs ott annak az ideje.
(Anekdota: az ember pénzt kér. Isten: várj, egy pillanat…)
Az az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi értékessé a rózsádat – mondja Antoine de Saint-Exupéry.
Az idő tulajdonképpen nem gyógyítja meg a fájó szenvedések sebeit, legfeljebb kellő távlatba helyezi. Segít, hogy behegedjenek.
Maga az idő nem felejt, csak a hit, a remény, és a szeretet. Az emlékek néha úgyis feltörnek, de már megszépülve. Már nem lázadunk annyira.
Az ember csodálatos képessége az emlékezés. Ez egyben örömteli és ugyanakkor fájdalmas is.Visszapörgeti az események filmkockáit, Olyanokét amelyeket átélt, amelyeknek részese volt. De létezik történelmi emlékezés is. Ez is öntudatunkhoz, identitásunkhoz tartozik. Ugyanakkor, van amit el is kell felejtenünk. S ebben a felejtésben lennie kell megbocsátásnak, elengedésnek. Enélkül az idő gyógyhatását sem érezzük.
3. 4. Pontosság. Takarékosság. „Lopni” az időt.
Az idő megfizethetetlen. Nem lehet időt vásárolni, mint ahogy megtartani, félretenni sem. Mert az idő maga az élet. Vigyázzunk rá! Ám a szeretet még értékesebb. Nem akármire/akárkinek adjuk oda időnket. Minél több időt fordítunk rá, annál jobban szeretjük. Nem mindenre szentelünk időt, csak arra, aki/ami nekünk fontos. Sokszor épp a kommunikáció címén agyonnyomjuk mások idejét, leterheljük őket a fölösleges pletykákkal, lelki ömlengésekkel, meggondolatlan híresztelésekkel, vagy épp azzal, hogy nem becsültük meg munkájukat, nem voltunk elég önállóak, s minduntalan mások idejét akarnánk igénybe venni, hogy nekünk könnyebb legyen, rájuk támaszkodva. Ezen a téren sem ártana nagyobb
felnőttség, felelősségvállalás. Az időbeosztás, egy beszélgetés időzítése, az életritmusunk szabályozása. Elidőzni, amikor, akivel muszáj, vagy éppen kitölteni a holt időt például egy sorban állásnál, egy várakozás perceiben. A sok közbenjárás, elintézés, fölösleges érdeklődés, főleg hátsó szándékkal, mind-mind mások idejének elrablását jelenti. Minden pillanat lehetőség arra, hogy szeressünk, hogy átértékeljük rossz döntéseinket, s még időben helyrehozzuk, amit lehet.
Kérdés, hogy miért fontos az idő? És kell-e az idővel takarékoskodni? Meg lehet-e spórolni a minőségi időt, amit egymásra, feladatainkra, kapcsolatainkra, Istenre kellene fordítanunk?
A reklámok és a „rohanó-világ” klisék azzal próbálnak meggyőzni, hogy vigyázzunk az időre, ne pocsékoljuk sorbanállással, személyes jelenléttel, könnyebben megy, hamarább lehet ügyeket intézni „onlájn”, bankkártyával, maroktelefonnal, nem kell órákig ücsörögnünk sorunkra várva.
Csakhogy a nagy spórlásban odavesz a figyelmes szeretet, a magunkról megfeledkező segíteni akarás és segítségnyújtás, lassanként órára beprogramozott, beütemezett, érzéketlen robotokká válunk.
Vajon ezt akarnánk? Ezért van a gyors fejlődés és a hangoztatott életszínvonal-növekedés?
Szokjunk rá a pontosságra. Ígéretünket, határidőinket igyekezzünk pontosan betartani. (Pl. hivatalos, közösségi programjainkon, megígért találkozásokon, elvállalt feladatok határidős teljesítésében, stb.) A pontosság rendre szoktat, felelősségre tanít.
Michael Ende Momo című regényében arról ír, hogyan próbálják ma rafinált módon tőlünk is elrabolni az időt. Momót, a tisztaszívű, ártatlan lelkű kislányt ezzel kísértik a szürkeruhás urak:„a megtakarított idő, kétszeres idő”…
A szülőknek meg nincs idejük gyerekeikre, mert dolgoznak.
(A kutatások egyébként épp az ellenkezőjét igazolják: ma a szülőknek kétszer annyi időt töltenek el gyermekeikkel, mint ezelőtt 30 évvel…)
De hol van ez az idő? Mi lesz több azzal, hogy elvontuk tőlük?
Minél jobban „takarékoskodunk” az idővel, annál kevesebb marad. S ráadásul azt az időt, amit úgymond megtakarítottunk, gyakorlatilag ellopták tőlünk. Nem más emberek, hanem: a sátán, a kísértő. Kívánságok, bírvágy, hatalom, dicsőség, pénz utáni hajsza alakjában. Ezek a „szürke urak” azzal a jól hangzó, trendi szöveggel csapnak be naponta: „az egyetlen, ami az életben fontos, hogy valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid…”
Én azt hiszem, hogy itt a probléma gyökere. Az sem jó, ha bálványozzuk az időt, az sem, ha félünk tőle.
Mert valójában csak arra van időnk, amire(akire) szakítunk. S ez tőlünk függ. A kísértő démont saját eszközevel fegyverezhetjük le. Az ördögi kör, a gonoszság fondorlatos láncreakciója pont nálunk szakadhat meg. Sőt a szürke urak azt sem tudják, amit a szerző gyönyörűen felmutat: „az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.” Tehát ezzel a fejlődésnek és állandó változásnak álcázott rohanással nem kellene folyton előre- és kiszaladnunk a jelenből, hanem mindig a jelenben maradva kell keresnünk és megtennünk a szeretet, az emberség tetteit.S akkor mindenre lesz időnk…. Úgy, mint Beppónak, aki utcaseprőként is alapos munkát vézett: lépés-lélegzetvétel-söprés. Nem arra gondolt, hogy sosem lesz vége, hogy ez alatt hasznosabbal is tölthetné idejét, vagy más munkával több pénzt kereshetne. A szerző ki is mondatja vele az esszenciát: „Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő seprűvonásra… Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát… Egyszercsak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre sem vettük, a szuflánk sem maradt ki”…
Mi lesz több, ha elraboljuk magunktól és szeretteinktől az időt? És hol van az az idő, amit megspóroltunk?
Egyfajta IDŐBANK, amely civil fórumként, amolyan modern kaláka gyanánt üzemel
3. 5. Ami időtálló
Egy középkori székesegyház építése közben az egyik munkás azt kérdezte a torony tetejét díszítő mestertől: – Mondja, miért tölt annyi időt ezzel a pepecsmunkával? Lentről úgysem látják, hogy néz ki ez a szoborangyal, vagy stukkó?
Ha az örökkévalóságnak építünk, vagy nevelünk gyermeket, akkor időtálló értékeket kell létrehoznunk, s nem perc-emberkék módjára – mint ahogyan politikusok, közéleti vezetőink, celebjeink jelentős része teszi… – csak a jelen pillanat anyagi és sok másféle hasznát, élvezetét kiélni vagy egyszerűen csak a könnyebbik megoldást keresnünk.
3. 6. Ünnepek, hétköznapok
Az Istenre fordított időt nem vettük el mástól. Ő nem rabolja az időnket. Amit neki adtunk, szabad akaratból, az van a legjobb helyen. A szent és profán, a vasárnap(ünnepek) és a hétköznapok között feszül az életünk. Ez már a bibliai időkben kialakult, úgyis mint intézmény, úgyis mint az idő kettőssége. Az ünnep alkalmával kissé megáll az idő, áttör a profánon a szent, az isteni jelenléte. Azzal alakítjuk a történelmet, hogy az ünnepen, a vasárnapon kilépünk a profán időből, és megéljük az örökkévaló előízét. Kitárul a lét, beengedjük a kronoszba a kairoszt. Ezek a kegyelmi pillanatok, órák, napok adnak súlyt a hétköznapoknak is. Isten a hét napból egyet kikér magának. Nemcsak azért, hogy pihenjünk, hanem, hogy megszenteljük ezzel a többit. Nem leigáztuk az időt, sokkal inkább ünnepeljük a teremtést. Mintegy a szív ritmusának megfelelően tagoljuk az esztendőt. Ha jól bánunk az idővel, a kronosz és a kairosz szőttesét készítjük halálunkig.
Szabadon, önfeledten, szentségben.
4. Belépni Isten idejébe, amiből a teremtéskor kihulltunk…
0.6. Zárókép(zene): Taizéi ének – Várj, ne félj!
Ezek a „tudósok” mind elfelejtik, hogy Isten készletei nem fogynak ki. Ő soha nincs fáziskésésben, ő nem marad le az eseményekről. Ő mindig jelen van. Ne féltsük tőle „szabadidőnket”, hisz az is az ő ajándéka. Az ő örök és szeretete is fogyhatatlan. Ebből élünk. Ezért nincsen időnk sietni… Ha ki is hulltunk a szabadakarat folytán az édenkerti boldogságból, attól még megváltottak vagyunk.
Úgy, hogy már most belépünk az Ő idejébe.
Sebestyén Péter
Sokadik kalandozásunkkor véletlenül estünk be a soktucat egyforma korondi üzlet közül az övébe – de azóta csak az létezik a számunkra. Először a lehengerlő kedvesség fogja meg az embert (de ez persze még lehetne hagyományos kereskedői trükk), utána azon kapjuk magunkat, hogy az eladóból tanácsadó lett („ez nem áll jól, ezt ne vegye”), majd hirtelen taplászati bemutató közönsége leszünk (és kapunk ajándékba a lapocskákból, melyek sebgyógyítástól szemüvegtisztításig mindenre használhatók – és tényleg !!!), ezután kvízjáték következik az addig hallottak anyagából, majd számolunk rengeteg diszkonttal; mindezt mosolyogva, kedvesen, közvetlenül, ahogy csak ő tudja.
A címkép a szerző felvétele, a szövegközi fotókat Farkas Antal készítette.
Diósi László,
az OTP Románia RT vezérigazgatója
(Az írás eredetileg Diósi László blogján, a blogok.penzcsinalok.ro webhelyen látott netvilágot.)
Kies hazánkban alig akadnak olyan elismerések, amelyekkel gyakorló újságírókat tüntetnek ki. Épp emiatt van a Bálint András-díjnak komoly rangja.
Lázár Emese és Makkay József egyaránt rászolgált az elismerésre. Akár már évekkel ezelőtt is felfigyelhettek volna rájuk. Lám: ami késik, nem múlik. Ideje volt.
Nem kell hagyni, hogy elsorvadjon, hogy esetleg ellaposodjék, vagy elfogyjon az anyagi keret és a jószándék az adományozó alapítvány számlájáról és holdudvarából.
Nemes dolgok ezek, kevés, de látható és éltető fényt juttatnak a hétköznapok zugaiba.
Mert van remény. Mert van értelme az igazmondásnak. És minden pátosz nélkül möndjuk: a küzdelem mégsem hiábavaló.
Lázár Emese laudációja
Bepötyögtem az egyik népszerű keresőmotorba Lázár Emese nevét. 0,52 másodperc alatt az okos gép kiírta: „nagyjából 169 000 találat”. Na, ebből nem mindegyik a mi Lázár Emesénk, hanem csak valamennyi. Erről jut eszembe, hogy a szélesebb családban a gyermekekkel játszottuk a Rizikó nevű stratégiai társasjátékot. Az egyik apróság egyszer nagy hévvel bejelentette, hogy győzött, teljesítette feladatát. A térképen felvonultatott hadosztályai nem ezt mutatták, ezért kértük, hogy mutassa be feladatlapját. Ezen az állt: semmisítsen meg valamennyi rózsaszín hadosztályt. Mire ő: valamennyit megsemmisítettem, tehát nyertem. Emese is nyert, ugyanis valamennyi találat az ő nevére, az általa jegyzett írásokra utal.
Lázár Emese ideje egy részét a sajtóban töltötte, valamennyi évet a Hargita Népénél volt, aztán mikor úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő, valamennyi évet kivonult a redakcióból, majd nemrégiben – valamennyi ideje – visszatért a laphoz. Tudott elmenni és tudott visszatérni. Azért, hogy tudjon önmaga maradni.
Most nem mesélem el, hogyan lett Lázár Emese a Hargita Népe újságírója, megírjuk majd emlékiratainkban – ha még emlékszünk majd ilyen dolgokra, vagy legalább a saját nevünkre, nemünkre. Azt azonban bizton állítom, hogy a Hargita Népe nyert Lázár Emese kétszeres érkeztével: nyert egy olyan embert, aki munkáját, választott szakmáját hivatásnak, szolgálatnak tekinti. Nyert egy szemfüles újságírót, aki – Bálint András szavaival élve – akkor is dolgozik, amikor az utcasarkon áll és vakarja a… vakargatnivalóját. Nyert egy hűséges munkatársat, aki mindig tudja mi a dolga, mindig megérzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen. Nyert egy közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgatót. Nyert egy olyan újságírót, aki iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés-elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Nyert egy tollforgatót, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek – azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. S nyert egy olyan újságírót, aki szakmáját nem egyszerű munkának, hanem életformának tekinti. Azaz egy olyan valaminek, ami meghatározza, behatárolja életünket, s amit nem lehet megélni, csak a család elnéző segítségével, megértésével.
És ezzel vissza is kanyarodtunk Bálint Andráshoz, aki annak idején bevezetett az újságírói lét rejtelmeibe. S itt nem csupán az íráskészségről, a műfaji kötöttségekről, az érdeklődésről, a kíváncsiságról van szó, hanem arról is, hogy tudatosította: ebben a szakmában nincs munkaidő, csak munka; hogy a profi újságíró nem ihletre ír, hanem határidőre és terjedelemre; hogy a fehér asztal kiapadhatatlan információforrás. S közben feleségével együtt trenírozta akkor még jövendőbelimet is arra, hogy jó újságíró-feleség legyen: türelmes, elnéző, gyakran egyedül boldoguló, örömben osztozó, bánatban jó hallgató.
Aki mindezt nem tanulja meg, s nem talál ezt elnéző, sőt támogató társra, az nem való újságírónak, az keressen magának nyolcórás munkát.
Lázár Emese megfelel valamennyi Bálint András-i kritériumnak. Nemcsak tessék-lássék valamennyinek – mint unokahúgocskám értelmezésében –, hanem mindegyiknek. Makkay József laudációja a „Bálint András-díj” átvétele alkalmából
Sarány István
Az újságírás célja, irányultsága, alapfunkciói tekintetében mindig is meg fognak oszlani a vélemények. Annál is inkább, hogy nincs olyan biztos és konszenzuális nézőpont, melyet minden érintett, a szakmát gyakorlók és a „fogyasztók” egyaránt elfogadnának.
Alapvetően két megközelítés létezik, az egyik az értékmentességet, a tájékoztatás fontosságát tartja szem előtt, a másik egy bizonyos értékrend szolgálatát helyezi a középpontba. Az előbbiek jellemzően maguk sem gondolják komolyan, amit mondanak, az a kisebb rész, pedig aki tényleg hiszi, hogy lehetséges világnézet-semleges újságírás, egyszerűen naiv idealista.
A két tényleges választóvonal egyrészt azok között van, akik hitbéli meggyőződésből teszik a dolgukat szemben azokkal, akik szolgáltatásként fogják fel az újságírást és pénzért hirdetnek bizonyos eszméket. A másrészt pedig a nemzeti érdekeket és értékeket felvállaló újságírók és azok között húzódik, akik idegen érdeket képviselnek.
.jpg)
Az erdélyi magyar hivatalosságok részéről, melyek húsz évvelezelőtt a román hatalom szolgálatát választották a kockázattal járó magyar autonómiaharc helyett, szintén nem sok jóra számíthat. A nemzetközi és anyaországi baloldal valamint a jobboldal globalista-karrierista része sem tartozik a szövetségesek közé.
Maradnak tehát azok, akiknek az ügy az első, nem a karrier, akik viszont nem szerveződnek pártba, szervezetekbe. Mert, ha alakultak is pártok a nemzeti gondolat jegyében, azokban előbb-utóbb kedvezőtlen jelenségek ütik fel a fejüket. Ezeket a jelenségeket a nemzetben gondolkodó újságíró látja és láttatja. Ott kell egyensúlyozzon a kimondhatóság határán, úgy kell megfogalmazza bírálatát, hogy közben ne ártson az ügynek, hogy ne adjon muníciót a nemzetellenes erőknek.
Nem sokan vannak, akik ezt az egyensúlyt mindig megtalálták. Makkay József, akinek munkásságát közel két évtizede követem, közülük való.
Már zsenge ifjú korában megmutatkozott átlag feletti íráskészsége, közölt a Jóbarátban, az Ifjúmunkásban és a Falvak Dolgozó Népében. Mind az Igazság, mind a Falvak Dolgozó Népe alkalmazta volna riporteri állásba, de a kontraszelekció, az osztályharcos káderpolitika ezt megakadályozta:Makkay József nem iratkozott be a kommunista pártba, édesapja az 1956-os megtorlásokat követően politikai fogoly volt, 1964-ben szabadult.
A rendszerváltás követően, 1990 márciusától újságíróként dolgozik, előbb a Falvak Népének volt főállású kolozsvári munkatársa a hetilap 1992-es megszűntéig. Ezzel párhuzamosan a kolozsvári Szabadság című napilap munkatársaként dolgozott. 1993-ban újraindította az 1948-ban megszűnt Erdélyi Gazda című mezőgazdasági havilapot, aminek 1995-ig volt a főszerkesztője. 1996 és 2004 között ismét a Szabadságnál dolgozott előbb szerkesztőként, majd öt éven át főszerkesztő-helyettesként.
2004-től napjainkig az erdélyi magyar nemzeti sajtó zászlóhajójának, az autonómiaküzdelem első számú sajtóorgánumának számító Erdélyi Napló című hetilap munkatársa. 2004 és 2012 között főszerkesztő volt. A legkeményebb időkben, Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt is vitte a hátán a lapot, amíg bírta. 2012-2015 között szerkesztő volt, majd 2015 szeptemberétől ismét a főszerkesztő.
A felvételeket Simó Márton készítette.
Élő Székelyföld Munkacsoport
A legutóbbi, 2012-es választásokhoz képest valószínűleg hárommal több, vagyis harminc törvényhozói mandátumot szerzett a bukaresti parlamentben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt közös jelöltlistája a vasárnapi választásokon, miközben a parlament létszáma jelentősen csökkent – tájékoztatta az MTI-t Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerdán.
A Központi Választási Bizottság (BEC) utoljára kedd reggel közölt – 99,82 százalékos feldolgozottságú – részeredményeket, ezek alapján biztosnak tűnik, hogy 18-ról 21-re nő a képviselők száma, a szenátusban pedig kilenctagú marad az RMDSZ-frakció egy karcsúbb parlamentben – magyarázta az ügyvezető elnök.
Az RMDSZ azt valószínűsíti, hogy Arad, Brassó és Tulcea megyében is lesz képviselője, Hargita megyében egy ötödik mandátuma, de elveszíti a Temes megyei képviseletét. A szenátusban az RMDSZ-frakció változatlan létszáma mellett is lesz változás: Szilágy megyében nem lesz már szenátora a szövetségnek, és elveszti a második Kovászna megyei szenátori mandátumot, de Maros megyében és Bihar megyében is az eddigi egy-egy helyett két-két szenátora lesz – mondta Kovács Péter.
Az ügyvezető elnök hangsúlyozta: mindezt a 99,82 százalékos feldolgozottságú részeredmények alapján számolták ki, de még nem lehet teljes biztonsággal megmondani, melyik megyében kap a töredékvoksokból plusz mandátumokat a szövetség.
„A visszaosztási köröknél annyira bonyolult összefüggések vannak, hogy húsz Iasi megyei szavazat akár Tulcea, akár Temes megyében is mandátumot jelenthet” – magyarázta. Hozzátette: a közhiedelemmel ellentétben a politikai alakulatok nem tudják befolyásolni az újraosztást aszerint, melyik választókerületben akarnak töredékvoksokból mandátumot. Ez „tiszta matematika”, amelyet az úgynevezett d’Hondt-módszer alapján számolnak ki.
Az RMDSZ képviselőházi jelöltlistája Temes megyében 8316, a – Duna torkolatvidékét és deltáját magába foglaló, kelet-romániai – Tulcea megyében pedig 245 szavazatot kapott.
Míg a 2012-ben megválasztott 588 tagú parlamentben az RMDSZ-képviselők és szenátorok aránya 4,59 százalék volt, a vasárnap megválasztott 466 tagú bukaresti törvényhozásban az RMDSZ-frakciók súlya várhatóan 6,44 százalékos lesz.
Forrás: MTI
(Klaus Iohannis szerdán, december 14-én kezdte meg az egyeztető tárgyalásokat a parlamentbe bejutott pártok vezetőivel. Címképünkön Iohannis államelnök és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke látható. Fotó: Agerpres – archív.)
Élő Székelyföld Munkacsoport
Ajándékozzon erdélyi magyar könyvet szeretteinek: a hétvégén 95 kiadó mintegy 1000, jelentős árleszállítással kínált portékájából választhat kedvére.
Aki inkább ajándékutalvánnyal lepné meg szeretteit, kedvezményes áron juthat hozzá az Idea Könyvtér standjánál. Azok pedig, akik 50 lej feletti értékben vásárolnak könyvet, tombolán nyerhetik meg a 10, egyenként 100 lejes könyvcsomag egyikét.
A szervezők idén a kisgyerekesekre is gondoltak, akiknek így már cseppet sem torkollik türelmetlenségbe a vásár: Margóval, a Dadusközvetítővel együttműködve minden nap 15.00-19.00 óra között gyerekmegőrző is üzemel majd, hogy a szülőknek is jusson a sok jóból, legyen az könyv vagy programpont.
Az RMDSZ végül a töredékszavazatok révén nem Tulcea, hanem Konstanca megyében szerezte meg a 21. képviselői mandátumot Antal István jános Konstancán élő, szatmári születésű agrármérnök-vállalkozó személyében. A megválasztott RMDSZ-MPP koalíciós honatyák listája ITT olvasható.
A fejleményekről a következő napok során beszámolunk.
Címképünkön a www.monitorulcj.ro grafikája látható: a szociáldemokrata jelöltek 35, az RMDSZ 4, míg a liberálisok 3 megyében nyertek.
Források: Központi Választási Iroda (BEC), Agerpres, MTI. www.rmdsz.ro
Élő Székelyföld Munkacsoport
