Amikor Ábel 1991 tavaszán, a kolozsvári egyetemen megismerkedett a számítógéppel, még nem sejtette, hogy ennek az ártatlannak tűnő kütyünek milyen jelentősége lesz későbbi életében. 1995-ben már valamiféle vészcsengettyű megszólalhatott a tudatalattijában, mert amikor egy napon hajnali fél négykor ébresztette a vekker, hogy „kiképzett katonáit” fogadhassa egy akkortájt népszerű online, interaktív játékban, az ágy szélén ülve elszégyellte magát. Kiment, törölte „birodalmát”, és végleg kilépett a játékból. Felkavaró momentum volt, szó se róla, de csak momentum, következmények nélkül.
Közben Ábel élete ment a maga útján, megnősült, jött a három csemete sorjában, s minden szép és jó volt, amíg a fiúk el nem értek a „számítógépérett” korba (ez ma már hároméves gyereket jelent). Akkor ugyanis rá kellett döbbennie, hogy ez a helyes kis műszer, munkában és szórakozásban hű társa és segítője, időközben úgy tett, mint ama „nyolcadik utas” az űrhajón. A számítógépből előbújt a laptop, a laptopból a tablet, a tabletből az okostelefon, és a hírek szerint már ez utóbbi is várandós… És ez a „csőcselék” átvette az irányítást az élete fölött, beleértve az olyan intim feladatokat is, mint a gyereknevelés. S még ha csak egyéni probléma lenne! De ma már szülők százezrei merednek egymásra tanácstalanul a „szörny” tombolása láttán.
Szó mi szó, nem vagyunk könnyű helyzetben, s a tornyosuló problémák árnyékában Ábel maga is gyakran sodródik a kétségbeesés gyengén őrzött határára. Hiszen a napnál világosabb, hogy hiába vannak szép számmal eszközeink, útmutatás és tapasztalatok híján vaktában használjuk őket.
Ami tapasztalataink vannak, fabatkát sem érnek.
Vegyük például a könyvolvasást. Mi egy olyan korban nőttünk fel, amikor a televízió napi tíz-tizenöt percet szánt a gyermekekre, a telefon kuriózumnak számított, fő játszóhelyünk az udvar, a nagyi kertje, a strand, esetleg a grund volt. Ha a képzelet világában akartunk lubickolni, egy lehetőség mutatkozott: a könyv. A könyvtáros néni időnként megengedte, hogy az előírt négy helyett hat könyvet rakjunk a szatyorba. Ilyenkor mámoros boldogságban rohantunk haza, s vacsorázni is alig lehetett előcsalogatni bennünket. Mit lehet mindebből a mai gyereknevelésben hasznosítani?! Egy olyan korban, amikor tíz-tizenöt csatorna ontja non-stop a gyerekfilmeket, amikor „szörnyek” egész serege kínálja agymosó (s éppen ezért igen népszerű) játékok tízezreit, amikor már réges-rég nem a könyv az ember legjobb barátja, hanem a telefon. Legjobb barátja és legközelebbi hozzátartozója… Nem túlzás, figyeljük meg magunkat és másokat: telefon nélkül az élet elképzelhetetlen. Ha véletlenül otthon felejtettük, inkább lekéssük a buszt, de visszafordulunk érte, mert hát… Vonaton, metrón, villamoson mindenki őt babusgatja, vele babrál, nyomogatja, simogatja, hallgatja és beszél hozzá – hát nem ő az ember legközelebbi hozzátartozója, aki minden percét velünk tölti? Ennél közelibbet nehéz elképzelni is. Ha Bell feltámadna, rögtön meg is halna – örömében. Nincs hálátlanabb szerep, mint a telefonját babráló vagy az Xboxot nyomogató gyerekednek azt mondani: nyomás olvasni! Igaz: te is helytelenül fogalmazol, hiszen akkor is éppen olvas (és ír, jobban mondva pötyög), na de mit?! S magad is érzed a helyzet fonákságát, amikor ekként példálózol: bezzeg, én a te korodban órák hosszat bújtam a könyveket! Hiszen ez a „bezzeg” akkor lenne helyénvaló, ha te is az online világból vontad volna ki magad Robinson Crusoe kedvéért. Vagy: túl sokat ülsz a gép előtt, túl sokat telefonozol! – tör ki belőled az idegesség. De hogy mennyi az optimális idő, amit ezeknek a világunkból most már kiirthatatlan eszközöknek szentelhet, magad sem tudod. Nincs rá tapasztalat.
(A gyerekeid viszont már tudni fogják. A saját bőrükön tapasztalják meg.)
A legszívesebben azt mondanád, semennyi, zárjátok el a szekrénybe! S a szíved mélyén éreznéd, hogy igazságtalan vagy, lehetetlent kérsz. Pedig az a sunyi igazság a te oldaladon is ott áll, hiszen a világ műveltségének könyvekben fellelhető fajsúlyos része végtelen számú óra Xboxozás, telefonozás stb. után sem fog a csemetéd fejébe átköltözni, személyiségébe jótékonyan beépülni!
És csak téblábolsz fáradtan a hétköznapi élet lövészárkaiban, füstös képpel, izzadtan, s már abban sem vagy biztos, hogy mit akarsz, hát még abban, hogy hogyan, kivel, és hogy merre is az előre. Egyvalamit tudsz csak: a bennünket körülvevő technika (az összes ”cuccaival” együtt) alapjaiban rontotta meg a gyermek-szülő kapcsolatot. És nagy az esély, hogy a gyerek majd úgy emlékezzen rád, mint aki nap mint nap eltorzult arccal akartad kitoloncolni a technika csodálatos világából, mint a Rossz birodalmának képviselőjére, stílusosan: DarthVaderre. Aki szükségszerűen bukott el.
Ami azonban a leginkább dühíti Ábelt a (könyv)olvasásért folytatott harcában, hogy a társadalom legerősebb, -tehetősebb hadoszlopai (nem a könyvtárosokról és a tanító nénikről van szó) az ellenoldalon vonulnak fel.
Extraprofitra specializálódott cégek serege dolgozik azon, hogy ki- és felhasználva az élénk gyermeki képzeletet, kíváncsiságot, két nap alatt megunt méregdrága játékokat és műröhögéssel megtámasztott ostoba műsorokat kedvelő konzumidiótákat faragjon a gyerekeidből.Személyiségük leggyengébb pontját, a disztingválni tudás hiányát kihasználva támadnak, s mire észbe kapnál, már nem a gyerekeddel tárgyalsz, hanem az ő fizimiskájába öltözött játék- és filmipar könyörtelen képviselőjével. Ha az ultimátum szabta feltételeket nem teljesíted, az ítélet sommás: nem vagy jó szülő.
Ábelnek nem kell a szomszédba mennie példáért.
Egy szokásos hétköznapi estén ötéves csemetéje mellett feküdt az ágyban (esti meseolvasás után, várva, hogy a kisfiú elaludjon), amikor az egyszer csak teljesen éber hangon megszólalt: „Apa, te miért Anyát választottad?” Ábel a meglepetéstől megdermedt. (Igaz, utólag ezt úgy tálalta az asszonynak, hogy: látod, már a gyerek sem érti…) „Öö… hát azért, mert szerettem…” – nyögte ki, amikor felocsúdott. „Miért, rosszul tettem?” „Igen!” – jött a határozott válasz. „Miért?!” – ámult el Ábel. „Azért, mert nem engedi, hogy gépezzek…” „Igazad van, fiam, ez így valóban nem demokratikus, hogy nem együtt választottuk ki az anyádat” – tolult a nyelvére, de aztán nem ezt mondta, hanem azt: „Hidd el, Anya nem akar rosszat neked.”
A fiúcska már rég aludt, amikor Ábel még mindig nyitott szemmel feküdt a sötétben, s lelkében a rosszkedv és a gyermeki vaslogika iránt érzett csodálat viaskodott egymással.
Megjelent a Magyar Idők 2016. szeptember 17-i számában.
Lakatos Mihály
.jpg)
.jpg)
.jpg)
