Az erdélyi magyarság az utóbb száz esztendőben számtalanszor megfogalmazta a megmaradás irányelveit, a stratégiát, amely mentén haladni szeretne.
Kós Károly gondolatai, amelyeket a Zágoni Istvánnal és Paál Lászlóval közösen fogalmaztak meg 1921-ben a Kiáltó szóban: „ujra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” ma is érvényesek. Akárcsak a Kolozsvári Nyilatkozat, amelyet utódaik tettek háromnegyed évszázad múltán az Úr és az erdélyi magyarok színe előtt a főtéri Szent Mihály templomban.
A kihívás ma is hasonló, minden részlet érvényes, egyes feladatok végzéséhez pedig hatványozott erőbefektetésre, lamkadatlan figyelemre és türelemre van szükség. Az érdekérvényesítés és a jogok kiharcolása jóval több őrtűzek gyújtásánál és rendezvények szervezésénél, amelyek csupán pr-eszközei lehetnek a fennmaradásunkért folytatott küzdelemnek.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke fogalmazta meg gondolatait az évforduló kapcsán. A román nemzetállam és a nezeti egység kiteljesedésének százéves évfordulója felerősítette a nacionalista hangulatot az országban. Az 1918-as eseményekhez centenáriumán az erdélyi magyarságnak is rendeznie kell sorait, s nem szűnhet meg emlékeztetni a többséget a gyulafehérvári ígéretekre, s a részletekre, amelyek azóta is rendezetlenek.
Kelemen Hunor – Fotó: Jurnalul.ro
Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett.
Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Az erdélyi magyar parlamenti képviselők szenátorok és más felelős beosztású
vezetők 1992. október 25-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban tartott
ünnepélyes eskütételen – Fotó: a Szabadság napilap archívumából
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha.
Forrás: www.rmdsz.ro
Kelemen Hunor
