Néhány éve heves harcot folytatok a csórécsigák ellen, de még mindig 1-0 a javukra! Vagy 2-0! 3-0! Nem is látok esélyt még egy vékony döntetlenre sem, pedig én istenigazából mindent beleadok. Utálatosak, az unokáimnak sem tetszenek, sőt ki nem állhatják őket. Persze, a házát cipelő honos csigánknak, azoknak mindent szabad.
Ezek a csupasz vagy székelyesen csórécsigák, úgy viselkednek, mint valami migránsok, senki nem hívta, mégis jöttek, jönnek, egyre többen, eddig csak a salátát ették, most meg mindent. Mi több már feljönnek fényes nappal a teraszra is, de én ellenállok.
Eleinte csak egy színben tetszelegtek, most viszont minden kiadásban jelen vannak a 10 árnyi földi birtokunkon, amelyen osztozom az asszonnyal, de ő nem harcol ellenük. Lehet okosabban teszi, azt mondja a harc az férfimunka. Ha megvédem a salátát, ő megfőzi, ha nem, megy az üzletebe. Jó taktika, mondom.
Már aludni sem hagynak. Megpróbáltam eső előtt, és utána is, jöttek szép számmal, de nem tudom, hogy honnan? Ki küldte őket ránk, olyan békés volt az életünk, amíg meg nem jelentek.
Béke volt, azóta minden napom csatával kezdődik. Háborús zóna lett a kicsi birtokom. Ha elfogy a zöld, mi következünk, megesznek, éppen azért nem adom fel. Ahogy komámuram mondja : Tarts ki! Kitartok!