Felzúgnak-e bennünk a karácsonyi harangok?

Indulnék a templomba. Harangoznak. A szomszéd azonban leállít. Kitámad, hogy miféle dolog, reggel fél hatkor harangozni? Nem tud aludni a gyermeke. S különben is, neki joga van a pihenéshez. Szépen kér, először halkan, aztán egyre hevesebben, türelmetlenül, és már-már ordít. Túlkiabálja a harangzúgást is: vegyem tudomásul, hogy ez így nem mehet tovább. Ha én nem lépek, majd ő. A többségi szokáshoz híven, pereg balkáni nyelve, és hőbörög, hogy őt nem érdekli én milyen vallású vagyok, neki ne szóljon a harang… Aztán elviharzik, vissza az éjszakába.

Tehetetlenségemben kényszeredetten elmosolyodtam. Úgy látszik ennyi év alatt, mióta ott lakik, nem szokott hozzá. Fogadni mernék, a keletiek istenházának kilincsét sem koptatja… Eszembe jutott szekrény-méretű fajkutyája, amely minden harangszó hallatán kínjában vonyít, s milyen nehezen viseli dobhártyája zörgését. Most kiderül, a gazdi jobban megérdemelné a füldugót…

Néhány éve két házszámmal arrébb ugyanilyen jelenet zajlott, igaz, fényes nappal. Az a szomszéd a harangzúgás mellett, még azért is méltatlankodott, hogy az autója nem parkolhat a templom lépcsője előtt… Mind azt erősítette, hogy lehetne, joga van hozzá hiszen az (is) közterület… Azt hittem rosszul hallok. Minálunk azonban ez nem újdonság. Itt, a Székelyföld peremén, de akár bennebb sem. Nem bánom, virítsanak, hadd rongyolódjanak a trikolórjai a házán egész évben, de a harangokat, a harangszót azért nem hagyom! Bözödújfalut is elsüllyesztették. Volt szerencsém konstatálni ezt lelkipásztorként is…

Ma már csak emlék – Kósa Ádám felvétele –
a bozödújfalusi római katolikus templom, 
2014. június 29-én leomlott – az akkor készült
felvételeket ITT, illetve, ha ez a link nem működik,
akkor a Mandiner-en megkintheti

A szépvízi csengettyűt már régen húztam. Még gyermekfejjel. Amikor halottat kísértek, amikor nagy idő jött, s amikor szilveszterkor éjfél volt. S a nagytemplomét is de sokszor! Mert bizony gyakran elvették a villanyt. És olyankor két kézzel, két féle harangot, két ritmusban is húztunk.

Most a barátokéból nem engedek! Nincs az a barátságtalan fenyegetés, barátocskám, hogy curukkoljak… Betelepülőkként hol a toleranciátók, amelyről annyit beszéltek?

Mi köze mindennek Karácsonyhoz? Hiszen az a béke és szeretet ünnepe! Nem azt prédikáljuk a templomban? Nem azért jött közénk Jézus?…

Hát ez az. 

Alig néhány nappal Karácsony előtt, két bevásárlás és ajándék-sms között, pszichés szindrómák előretörése, szorongás, lelki zavarok, konzumidióta tünetek megjelenése is esedékes. Egyesekből kitörhet a lefojtott düh, ellenszenv,  a nyomás alól felszabadult vad indulat, és önmagukat adják. Nem tudják megállni, hogy  ne szúrjanak oda, mint Heródes.

Bizony. Városon mintha nem azt jelentené a harangzúgás, mint falun. Idegesíti a rohanó embert. Mint a mentők szirénái. Úgy hat mint a fuldokló köhögés. Alig várják, hogy hagyják abba. Falun másként szól. Ott még áhítatot szül a harang szava. Figyelmeztet, hív. Dombhátak, lankák verik vissza, állatok kolomphangja vegyül bele, madarak éneke színesíti. Nyugtat és jelez egyszerre. Nem így a városi őrületben. Itt már kilóg a sorból, személytenné, zavaró tényezővé válik, holott micsoda dübörgés kíséri vasár- és hétköznapjainkat, amikor beáll a szokványos gépkocsi-forgalom…

De lehetséges úgy ünnepelni – nem feladatként megoldani, vagy kötelességként kipipálni –, hogy városi környezetben is megéljük az Isten-jelenlét csöndjét. Kiszűrjük a tenger hullámainak morajlását, a nagy vizek zaját, megfeledkezzünk magunkról, s hagyjuk, hogy simogasson az Isten.  Hadd érintse meg lelkünket angyali arcával.
 

A könyv teljes pdf-változata ITT olvasható.
Mint de Mello atya történetében: „A templom egy kis szigeten állt a tengerben, nem messze a parttól. A templomnak éppen ezer harangja volt: nagy harangok, kis harangok. Ha fújt a szél, vagy dühöngött a vihar, a harangok egyszerre zúgtak, s olyan zene-bonát csaptak, hogy aki csak hallotta, annak felujjongott a szíve. Mígnem néhány évszázad múltán a sziget elsüllyedt, s vele együtt elmerült a templom és a harangok is. Egy régi elbeszélés szerint a harangok továbbra is zúgtak, szünet nélkül, s aki figyelmesen hallgatott, az még most is hallhatta őket. Egy fiatalember annyira fellelkesült ettől, felkerekedett, megtett több ezer mérföldet, csakhogy hallhassa a harangok szavát. Napokon keresztül csak ült a parton, éppen szembe azzal a hellyel, ahol valamikor a templom állt, és csak hallgatott, hallgatott teljes szívével. Ám csak a tengerparton megtörő hullámok hangját hallotta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszűrje figyelméből a hullámok zaját, s hogy meghallja a harangokat. De minden hiába, úgy tűnt, hogy a tenger mormolása elnyom minden más hangot. 
Hetek teltek el így. Amikor elcsüggedt, a falusi bölcsek szavára figyelt, akik a templom harangjainak történetéről beszéltek, valamint azokra, akik hallották a harangzúgást és igazolták, hogy a hagyomány igaz. E szavak hallatára a szíve ismét lángra gyúlt…, de csak azért, hogy néhány hetes sikertelen próbálkozás után újból elbátortalanodjék. Végül úgy döntött, hogy felhagy a további próbálkozásokkal. Talán a sors nem akarja, hogy ő is azon szerencsések közé tartozzon, akik meghallhatták a harangokat. Talán még a történet sem igaz.
 
Dél-Tirol olaszországi részén az egykori Curon Venosta (Graun) 14. századi
templomának tornya emelkedik ki a Lago di Resia vizéből, amelyet energiatermelés
céljából alakítottak ki három kisebb tó egyesítésével (1950). A toronyból eltávolították
a harangokat, de azok zúgását ma is hallani vélik a közelben lakók
Elhatározta, hogy hazatér, és beismeri, hogy nem járt szerencsével. Az utolsó nap még egyszer kiment kedvenc helyére, hogy elbúcsúzzon a tengertől, az égtől, a széltől és a kókuszpálmáktól. Feküdt a homokban, bámulta az eget, és hallgatta a tenger zúgását. Most már nem akarta elűzni ezt a zajt. Teljesen átadta magát neki, és a tenger morajlását kellemesnek, simogatónak találta. Hamarosan annyira elmerült ebben a monoton zajban, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. Oly mély volt a csend, hogy még a szíve dobbanása sem hallatszott.  S akkor e csönd mélyén meghallotta egy kis harang csendülését, amit egy újabb követett. Aztán egy másik, és megint egy másik… és hamarosan mind ez ezer harang egyszerre zúgott, a szíve pedig megtelt csodálattal és örömmel.” (Anthony de Mello: A templom harangjai. In. A madár dala. Korda-Kecskemét, 2012, 34. o.)

Tehetnénk arról mi is, hogy hallatszodjék az angyalok éneke, az égi szimfónia, mely hív Betlehembe. Imádni a Kisdedet. 

Ha lelkünkben megszólalna a KARÁCSONY BELSŐ HANGJA, AKKOR MÁSKÉPP REZDÜLNE BENNÜNK A TEMPLOM HARANGJA IS. Talán az sem zavarna, ha nem az én nyelvemen szóló imára hívna az Úrhoz.

Egy kis nyitottság, jobbik énnek afféle finomhangolása, s máris hallanám ahogy: cseng, szól, zúg, búg, csilingel. Mind az ezer. Hiszen ezért lett Isten emberré… 

Sebestyén Péter