Erdélyi szemmel a Dunántúl

 
Az Erdélyi Helikon dunántúli bemutatkozása hetekig tartott. Székesfehérvár, Pécs, Sopron, Szombathely, Magyaróvár, Pápa, Tata, Győr és Eger közönsége minden politikától mentes becsülő szeretettel fogadott bennünket és bár a tanulságos ütünk ezer komoly, értékes benyomásától rajzik a lelkünk, ami mind,  mind tolira kívánkozik, mégis a végén kell kezdeni e rövid beszámolót, az utolsó kendőlobogtatással, melyet az ottmaradt erdélyiek elrobogó vonatunk után hintettek: – Üdvözöljük Erdélyt! 

Nem kell felfedeznem, hiszen mindenki tudja, hogy a mai Magyarország lakosságának külön kategóriája, mondhatni speciális rétege az ú. n. „erdélyiek” azok, akiket másfél évtized alatt tízezer számra szállítottak ki a repatriáló vonatok. A történelmi idők és rendkívüli viszonyok által szétszaggatott otthonok és családok gyermekei. Az apa, anya talán itt fut lobogó fehér hajjal az élet után, vagy pihen a mohos székely temetők kopár hantjai alatt; a fiú, a leány pedig túl birkózik a gonddal és legtöbbször kilátástalan jövendővel. Alig van olyan falu, hova ne jutott volna közülünk.

A kétségtelenül tragikus sors, a „vagonlakók” korszakának első, zavart és megdöbbentő pillanatai már elmúltak. Az erdélyiek nagyobb része már valahogy „elhelyezkedett”. Vannak, akiknek jobban, vannak, kiknek gyengébben megy a sorsa. Megbízható, korrekt, kitűnő munkatársaknak bizonyultak minden téren s a szilárd, törhetetlen erőnek, kitartásnak, lelkiismeretességnek, etikai magaslatnak és szaktudásnak előbb-utóbb érvényesülnie kellett. Ez az élet törvénye.
 

Van azonban egy elenyésző kis réteg, az ú. n. „erdélyi menekültek”, kik abból akarnak élni, hogy „menekültek”. Természetesen nem igen boldogulnak. Ma már az efféle nem jogcím az élethez, az ajtók bezárulnak előttük és kellemetlenek. A Magyarországon lakó erdélyiek is szégyellik magukat miattuk, nekünk se válnak dicsőségünkre. Ha egyénileg vesszük őket, könnyű kideríteni, hogy idehaza se váltak az erdélyi magyarság javára, komolyan nem lehetett rájuk számítani, elhulló, férges gyümölcs voltak, kiknek odaát is a végleges eltűnés, vagy elzüllés a sorsuk. A kisebbségi sorsnak is megvannak a maga fezőrjei, szélhámosai és tudatos koldusai. Nem tehetünk róluk. 

 

Szerencsére ma már a romantika nem hat. Aki ravasz számításból „áldozat” akar lenni, megérdemli, hogy tényleg áldozata legyen önmagának. Az ilyen „áldozatok” csak ártanak nekünk és — semmi közünk hozzájuk. Sokkal rosszabbak, mint azok, kik pusztán politikából akarnak élni. Félre velük!

Azokkal van dolgom, kik oda át is becsülést, tiszteletet, szeretetet és exisztenciát vívtak ki maguknak, komoly és értékes tényezőkké váltak, ők okozták nekem a legnagyobb meglepetést. Kerülték a politikát, nem akarták tudni, hogy mit csinálnak a románok, vagy mit nem csinálnak, sem azzal nem mutatkoztak be, hogy én kormányfőtanácsos, vagy gyári munkás vagyok, így vagy amúgy megy a sorsom, hanem egyetlen büszkeségük az volt: , Én is erdélyi vagyok”. Csíkból, Udvarhelyről, Zilahról, Petrozsényból, Kolozsvárról és Isten tudja honnan. Volt olyan is köztük, ki nem is tudott tisztességesen magyarul, de a láng ott lobogott a szemében és a szavában: „En is erdélyi vagyok”. Volt olyan is, kinek kétszáz hold vitézi telke van, omlós, kövér, pompás dunántúli humusz, amit egy vékony sétapálcával is fel lehetne szántani, a nyulak, fácánok tömegesen szaladgálnak rajta, ha a félszemével állandóan alszik, mégis megélne a közepes termésből is; de futva hagyná az egerekre az egészet, csak még egyszer a görbe csíki hegyek meredek oldalán a vál- lával támaszthatná sovány, szőrös tehénkéjét szántás közben azon földön, amely még a vetőmagot is alig adja vissza. Azon a földön, melyen született és felnőtt… 

Hát itt a különbség!

Sokan talán mosolyognak fölötte, érthetetlen előttük az efféle. A velünk ülő vasmegyei ember is csodálkozva hallgat, mert ránézve mégis a „vasi föld” az első, de nem csinál akkora dolgot belőle, mert ott él Bécs árnyékában, ahol a vadon termő fiadért is többet fizetnek, mint nálunk a szemetes búzáért és az ő idegei gondolkozása bele van kapcsolódva Nyugat vérkeringésébe és arányaiba, ízig, vérig magyar, de európéer is, aki világkereskedelmi és gazdasági tényezőkkel számol és ha muzsikát akar, nem a füstös cigányt inti a füle mellé, hanem „felszalad a Hofoper”-be. Csodálkozik — mondom — a vasi ember az én udvarhelyszéki emberemen, mert tudja róla, hogy világot látott, széleslátókörű, kitűnő szakember, akinek tudományos cikkei külföldi folyóiratokban elég gyakoriak, és mégis arról érdeklődik, hogy megvan-e még a „Papkert” a „Vargapatak”, épült-e a „Szejke”, mit csinál az öreg Embery Árpád, Tamás Albert, Szabó András, Gáspár Balázs, kik régi tanárok a klasszikus fajtából. Szemei lángolnak, arca sápadt és biztosan tudom, hogy álmában is a Budavárt, Szarkakőt, Hargitát, a Kárpátok magas ormait látja, melyeken szédülő fenyők susognak és minden vágya, még egyszer pisztrangászni a Libán ezüst patakjaiban, fényes, fekete mókusok játékát látni, szalonnát sütni a Bükkben és ingujjra vetkőzve jó, küküllőmenti borvizes bort inni utána.
 

Kispolgári dolgok bizony ezek, de nagy dolgok és úgy úszik a békességükben a lélek, mint a hold a csillagos égen. Ember lesz tőlük újra az ember és nincs a világon az az arany-ágy, amiben olyan jól esnék a pihenés, mint az illatos mezőn elnyúlni, mikor a virágok az ember szeme közé harangoznak s a pacsirta szava olyan magasságos magasból hangzik, mintha az Isten térdén reszketne az örömtől ez a semmi, drága, szürke madárka. Nem feledi el az effélét az erdélyi ember talán akkor sem, ha a ravatalon fekszik s a hátán kettévágott fekete szalon kabátjában „adja” utóljára az urat.

– Nosztalgia! – ejtik rá az értetlenek hidegen az ítéletet. 

– Affenét! – mérgelődünk magunkban és csak a szemünkkel hunyorítunk egymásra: Mit tudnak erről a világról a kőbe vakolt, kávéházban, lokálokban és más malac-helyeken élő, mulatozó nagyvárosi népek? A legtöbbnek egy rothadt pityókával el lehetne törni a lábszárát. 

Nem nosztalgia ez édes vérem, hanem az élet, annak is a titka. Nem lehet akkora kultúrát szerezni, hogy a szülőföld örök szomjúságát túlfejlődje a magyar ember. Az erdélyi embernek régiói vannak, mint a fáknak. Az a régió a bükkösé, ez a fenyőrégió -itt kezdődik a havasi zóna. Vannak bükk-emberek, fenyő-emberek és szikla-emberek, kik nehezen vernek gyökeret az alföld világában, a műerdők artézi kú- tak és törzskönyvezett lovak, műtrágyázott, centiméter pontosan ültetett pikiro- zott gazdasági kultúrában. Más illatot lehel itt az ő lelkűk. Olyanok ők, mint maga a föld, amelyből vétettek. Ezért nem tudnak soha tökéletesen beleilleszkedni, maradék nélkül áthasonulni az új környezetbe. Legalább ez a generáció alig. Két életet élnek, mert ők az átmenet a régi, porba- omlott és az új világ között. A történelem szekere az ő szívükön és testükön át robogott tova. Mindegy, ők „Erdélyiek” maradtak és fognak maradni. Ez ellen nem tehetnek. A törzsökös magyarok is érzik, tudják ezt. Ezért a nevük tizenöt év után is: „Az erdélyiek”. 

Ezért fáj nekik, ha édes otthonukról nem tudok felvilágosítást adni, nem ismerem öreg édesapjukat, édes anyjukat, vagy itt maradt sírjukat, a szétszakadt kis család tagjait, az ismerősöket, de mégis jól esik minden szó, ami róluk visz hírt. Élvezik az erdélyi nyelv különös muzsikáját, zamatát, erejét és finomságát és üdvözölnek idehaza mindenkit és mindent. 

A szívem megremeg, mikor egyikük, akinek már nem élnek itt hozzátartozói és „csak” a temetőben fekvő holtjaitól szakadt el, meleg, drága elborulással megragadja a kezemet és a leikéből sugárzó kemény szorítással így búcsúzik:  – Tisztelem odahaza az erdőt, a mezőt, a hegyet, a patakokat, a fákat, a virágokat, a madarakat, a legkisebb fűszálat is, a kicsi falukat, minden embert, a felhőket, az esőt és napfényt, a bogárkákat, a köveket, a borvizet, örömöt és bánatot, a bölcsőt és koporsót, mindent, de mindent… 

Meglepetve nézek rá. Nem vers, amit mond. Valóság. Komoly és igaz valóság. A szeme is mondja az arca is mondja, a reszketése is mondja, felindulása, lobogó arca, lobogó lelke is mondja, az egész ember mondja.

Meglepetve nézek rá és megértem.

Aztán mindketten lehajtjuk a fejünket. Bűn volna tovább minden szó.
 

Mi történt 1990 után az Erdélyi Szépmíves Céh eszmeiségével?

Más időben ugyan, más körülmények közepette, de felelős értelmiségiek, írók, költők és politikusok megpróbálták az ESzC újraindítását, de nem jártak komolyabb eredménnyel. Az új sorozat mindössze néhány kötet kiadásáig jutott el. Készült egy emlékkönyv Tar Károly szerkesztésében (1996), amelyben összegzi az addig elvégzett munkát. Későbbi eredményes megjelenésekről és programokról nem tudunk.

Hasonló, ám kevésbé sikeres vállalkozás a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár (SZK) című sorozat – Hargita Megye Tanácsa támogatásával -, amelyben ezidáig 50 cím jelent meg. Elképzelhető, hogy ennek a sorozatnak vannak még erőtartalékai, hiszen ezidáig klasszikus székely szerzőket, illetve olyan ma élő alkotók munkáit jelentette meg, akik benne vannak ugyan a köztudatban, de nevük még nem, illetve nem mindig garancia az átütő sikerre. Nyilvánvaló, hogy nem az üzleti haszon a cél az SZK szerkesztői számára sem, amolyan „gyűjtőkönyvtárat” kívánnak létrehozni, amelyben ott a mindenkori székelyföldi irodalom java. 

Összeállításunkhoz Balogh Péter Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon című, Kós Károly emlékének szentelt – tanulmánya képi anyagát is használtuk.

Balázs Árpád, Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport