Az évszázadok során az történt a koronkaikkal, ami az erdélyi románok 50 százalékával. Asszimilálódtak, felszívódtak a magyarságba, mint ahogyan történt ez végig a Nyárádmentén, Csík-, Gyergyó- és Udvarhelyszék területén is, főképp Erdély Magyarországhoz való csatolását követően, amikor 1867 után létrejött a dualizmus. Mert akkor, csakis akkor engedték meg az 1526-os mohácsi vész következményeként felszámolt Magyarországnak, hogy uralma alá hajtsa a Habsburg birodalom keleti részét. Erdélyről, Szlovákiáról, Szerbiáról, Kárpátaljáról (Máramaros északi részéről), Bosznia-Hercegovináról van szó.
A magyar állam által kidolgozott asszimilációs technika révén Koronka román népe, fokozatosan, nemzedékről-nemzedékre elmagyarosodott, sőt – ahogy magukat szeretik nevezni – székellyé vált. Mindez nemcsak papíron zajlott le, hanem a kultúra és a nevelés szintjén, úgyhogy idővel a tudatuk, az altergójuk is megváltozott, kicserélődött, ellentétessé vált.
Ily módon tömegesen magyarokká, úgynevezett székelyekké váltak az idők folyamán Koronka lakosai, s elfeledvén származásukat, manapság is fennen hangoztatják magyarságukat. Mivel 1990 után köreikbe – a városi zajból és zsúfoltságból kimenekülni óhajtó – többnyire marosvásárhelyi románok érkeztek a településre, akiket, akárcsak a jobbágyság idején, próbáltak megakadályozni abban, hogy belépjenek a helyi vezetési struktúrákba. Az önkormányzat minden szintjén akadályozták őket, sokáig nem jutottak képviselői helyekhez, s a község elöljárói úgy gondolták, hogy gyermekeik számára iskolai oktatás sem jár.
Az RMDSZ két évtizeden át egyeduralkodó volt, egészen addig, mígnem az emberek nyitottabbakká váltak, s a lakosság aránya is változott, hiszen ma fel-fele arányban magyar és román a népesség, és előbb egy, aztán két, ujabban pedig a románoknak három képviselőjük került be a községi tanácsba. Személy szerint Daniel Cheșa Elvira Oltean és Răzvan Popa képviselőkről van szó
A magyar nyelv egyeduralmának megtörése, a román nyelv bevezetése nagy botrányt, sőt lázadást keltett, egyes választott vezetők vissza is utasították ezt a „szégyenteljes” helyzetet. Egy, a román állam által sok pénzből és kiválóan iskoláztatott ember, a falu szülötte, Csíki Sándor (akárcsak Frunda György, Markó Béla, Borbély László, Kelemen Hunor és mások) írja a magyar Országgyűlés által is díjazott, Lármafák székely ormokon című könyvében, mint helyi önkormányzati képviselő: „Például itt, a valóban szép Községháza épületében, mindjárt kinyílik a bicska az ember zsebében (és vajon ő ekkor a székely tanácsosokra és a polgármester-asszonyra is gondol?), hogy megérte azt a szégyent, hogy őslakosként kénytelen románul elgagyogni, ha valamit elő akar egy-egy ülésen terjeszteni, s tegye mindezt azértm mert néhány betolakodó pár éve telket kaparintott meg itt, házat épített és letelepedett?” Megjegyezzük, hogy Daniel Cheșa, aki érintett az ügyben, beszél magyarul és a felesége magyar nemzetiségű. Ami pedig a telkeket illeti, azokról tudni kell, hogy országos szinten is igen magas árakon adták-vették, jelentős összegeket fizettek ki értük az új tulajdonosok.
Úgy tudjuk, hogy több akadályt is gördítettek a helyiek az ide beilleszkedett és életvitelszerűen itt élő románok útjába, annak ellenére, hogy lélekszámuk aránya túllépte az 50 százalékot. Március 15-t mindig nagy becsben tartották, fennhangon ünnepelték, december 1-én, Románia Nemzeti Ünnepén azonban csend volt. Többször is vita kerekedett amiatt, hogy a polgármester visszautasította a (román nemzeti színű) nyakszalag viselését, de akkor is, ha történetesen egy nyitottabb (magyar nemzetiségű) iskolaigazgató került a településre, akit aztán azzal jutalmaztak, hogy eltávolíttattak a tisztségéből. Gyakran megesett az is, hogy kulturális programokat szerveztek, amelyekre nem hívtak román előadókat vagy együtteseket.
Végül oly sok viszontagság, visszaélés, és az igények, az elvárások semmibevétele után – tudtuk meg munkatársunktól – a már nem is annyira magyar Koronkán normalizálódni kezd a helyzet. Ez abból is származhat, hogy a helyi, RMDSZ többségű tanács egy szeptemberi határozatban (amely a 47-es számot viseli) egyhangúlag megszavazta a december elsejére, Románia Nemzeti Ünnepére szervezett ünnepséget. Ennek alapján kijelenthetjük, hogy az ünnepség a település központjában levő téren és a helyi kultúrotthonban fog lezajlani. Beszélni fognak az esemény jelentőségéről, lesz ünnepi istentisztelet, amelyen imádkoznak a nemzet hősei lelkiüdvéért, koszorúzni fognak, az iskolások előadást és folklórműsort is tartanak majd. A községi tanács eldöntötte egy 1000 lejes összeg elkülönítését, amelyből (román) nemzetiszínű lufikat és zászlókat vásárolnak, illetve beszereznek 200 darab (román) nemzeti színű kokárdát is. A dokumentumot Daniel Cheșa tanácsos, ülésvezető elnők írta alá, ellenjegyezte Voniga Lóránd Mihály községi jegyző is. Az okiratban szerepel még, hogy Daniel Cheșa, László Sándor, Elvira Oltean, Răzvan Popa Corneliu és Márton Irma a szervezőbizottság tagjaiként a program felelősei, valamint az, hogy a polgármester feladata lesz a végrehajtás ellenőrzése. A dokumentumot eljuttatták Maros Megye Prefektusi Hivatalához, a községi polgármesterhez, a bizottság tagjaihoz, a községi polgármesteri hivatal könyvelőségének, a továbbiakban pedig kifüggesztik a hirdetőfalra és pulikálják a polgármesteri hivatal honlapján is.
A sorok között olvasva és a kiadott dokumentumok ismeretében, azt gondoljuk, hogy a megvalósulásig még sokat kell dolgozni. A polgármesteri hivatal és az iskola fontos pillére az ünnepség megvalósításának. Vajon az illetékesek megértik a rendezvény szervezésének célját és rendeltetését? A három román anyanyelvű tanácsos fontosnak látta, hogy levelet írjon Dósa Ibolyának, a községben levő Toldalagi Mihály Általános Iskola igazgatójának, akitől közreműködést és támogatást remélnek a román nemzeti ünnep sikeres megtartásával kapcsolatosan.
Minekutána az utóbbi 27 esztendőben a magyar kisebbség és annak vezetői románellenes propagandával fertőzték meg a kapcsolatokat, holott bár az egyetlen megoldás – ami most nagyon nehéz – a normalitás útján járni. Románia nekik is a hazájuk, s minden jó, mint ahogyan minden nehézség őket is a románsággal együtt érinti. Hogyha ezidáig a nehézségeket és a feszültségeket növelték Romániában, eljött az ideje annak, hogy a többség mellé álljanak és a közös haza javára cselekdjenek. Hogy úgy nekik, mint nekünk is jó legyen. Természetes, hogy a történelmi érzékenység okán nem kérhető, hogy teljesen azonosuljanak, de magától értetődőnek kell lennie annak, hogy kinyilvánítják tiszteletüket az új haza iránt. Akik pedig másképp gondolkodnának Romániáról és a románokról, azok tegyék csak nyugodtan szívükre a kezüket, s gondolkodjanak el azon, hogy vajon mennyi román vér folyik az ereikben. Énjük kisebb vagy nagyobb része kellene ösztönözze őket a Minden Román Nemzeti Napjának ünneplésére.
Várható volt, hogy az elhibázott katalóniai függetlenségi törekvések – amelyeket oly fennhangon népszerűsítettek és támogattak a romániai magyarság vezetői – az európai közösség államai és a nemzetközi szervezetek ellenállásába ütközve megtorpannak, s Barcelonában is rájönnek arra, hogy a gazdasági és a nemzetiségi célokat nem ezen az úton lehet elérni. Épp elég érv áll amellett, hogy megállítsa azokat a politikusokat, akik a szavazatokért mindössze üres illúziókat képesek cserébe adni honfitársaiknak. Mivelhogy olyan etnikai szeparatizmusról van szó (a székelyek köreiben – a Szerk.), amely nem az ország peremén, hanem a közepén levő területeken fogalmazódik meg, kimondhatatlan következményekkel járhat (a követelésük – a Szerk.). Épp ezért célszerű a józanság mentén gondolkodva megkeresni a közös pontokat, s a közeledés tényezőit erősítve haladni a legjobb közös úton. Olyan járt és járható úton, amelyet nemzettársainak mutatott nagy írójuk, az a kiváló Hajdú Győző is, akit övéi elszigetelnek, s akinek lánglelkét nem értik meg az irredenta falka tagjai, akik nem a romániai magyarság sorsáért küzdenek, hanem inkább saját magukat fényezik, önnön anyagi boldogulásukat hajhásszák azzal is, hogy álmokkal és értelmetlen légvárakkal szédítik félrevezetett híveiket.
Megjelent a marosvásárhelyi Cuvantul Liber 2017. október 26-i számában.
Ioan Cismaș