Családi film

A minap Ábelné Eszter zaklatott állapotban tért haza a moziból, ahová amolyan „lányos nap” keretében mentek el a barátnőjével. Ábel azalatt otthon megfőzte a másnapi ebédet, tanult a gyerekekkel, és megstoppolta a legkisebb csemete menetrendszerűen kiszakadt farmernadrágját. Najó, lehet, hogy ez utóbbit mégsem, de képes lenne rá. Közben elégedetten gondolt arra, hogy mennyire elégedett lenne az Unió, ha ezt látná, hiszen egy szennyvízülepítőre sem bír kiírni úgy pályázatot, hogy abban meg ne említsék a „nemek közti esélyegyenlőség biztosítása” című mantrát, melyért a nyertes pályázónak kötelező módon és vállvetve kell majd küzdeni. (Uramisten, micsoda ribillió lenne, ha egy vállalatigazgató – egyfajta pályázati „indikátorként” – a cég női dolgozóival ásatná ki egy kisebb telephelyi csatorna nyomvonalát…)

Kiderült, hogy Ábelné zaklatottságának az az oka, hogy a filmben két egymással csókolózó vénembert és egy leszbikus párt is közszemlére tettek, hadd tisztelhessék a mozirajongók – nolens-volens – a „másságot”. 

– Nocsak – mondta Ábel -, tán megfilmesítették Baudelaire híres versét?!

– Dehogy – legyintett az asszony -, az éppen soros amerikai „családi filmre” vettünk jegyet. Még szerencse, hogy a gyerekeket nem vittem magammal…

Ábel figyelmesen szemügyre vette az asszonyt, miközben az a vonatkozó jeleneteket ecsetelte, de tiszteletet még nyomokban sem tudott felfedezni az arcán. Valamiféle undort annál inkább. 
 

– De hát hogyan? Te nem tiszteled a másságot?! – vonta fel a szemöldökét. 

– Nem! – fakadt ki az asszony – Nem tisztelem senkinek az abnormális szexuális szokásait! Tartsák meg maguknak, s lehetőleg a hálószobáik falai között! Be kellene perelnem a mozit, amiért nem figyelmeztettek előre erre az undokságra! 
 

– Ej, ej – ingatta a fejét Ábel -, hogyan leszünk mi akkor „píszík” meg EU-konformok? Ha már egy ártatlan csókra is így felizgatod magad, mi lesz akkor az azonos neműek házasságával?! S még hogy per? Felejtsd el, nem szállhatunk szembe életunt és erkölcsi nihilbe zuhant milliárdosok vagyonával. Amúgy, ha – ad absurdum – megnyernéd, valószínűleg ez lenne az évszázad pere.S meggazdagodhatnánk a kártérítésből…

Az asszonyt azonban nem villanyozta fel a lehetőség. 
 

– Hogyne, hogy aztán te is lecserélj engem Bélára… – mondta s dohogva elvonult a szobájába. Ábel elgondolkozva nézett utána. Arra már maga is jó ideje felfigyelt, hogy az amerikai ún. közönségfilmek (amelyek a leginkább képesek arra, hogy a nézők agyát átmossák s kiaggassák a szárítókötélre) szinte programszerűen szerepeltetnek a forgatókönyvükben azonos nemű „párokat”, mintegy azt sugallva, hogy ez így természetes, így normális. Holott se, se. A mágnesnek – míg csak lesz mágnes a világon – mindig az ellentétes pólusai vonzzák majd egymást, így alkotnak egy egységet. Nincs az a film-, újságcikk-, meg emberjogi dumamennyiség, amitől a mágnes változtatna az álláspontján. És nincs az a pénz se. Mert a mágnes okos. Tudja, hogy ha mindkét pólusa azonos volna, megszűnne létezni. Nincs ez másként a férfiakból és nőkből álló társadalommal sem.

– Nézd – mondta később az asszonyának – aki hívő keresztény, az még inkább fel van vértezve az igazsággal, tehát semmi ok az aggodalomra. A Szentíráshoz senki nem nyújthat be módosító indítványt. A „Ne ölj!”parancsolatnak, például, soha nem lesz olyan változata, hogy „Ne ölj, kivéve az alábbi minősített eseteket”…

Az azonos neműek közti intim érzelmeknek megvan a jól bevált, évezredes hagyománya és neve. Úgy hívják: barátság. Ez szép és erős kapcsolat. A szerelemnél is erősebb. Tudod: életünket és vérünket. Meg az ingünket. Felemelő érzés, szeretjük. Aki ennél többet akar, azt a „többet” toleráljuk, ámde nem szeretjük.

– És pláne nem tiszteljük! – tört ki Ábelné. 

– Árnyaljunk – javasolta Ábel -, mondjuk azt, hogy mint magánügyet tiszteletben tartjuk. Ez a tisztelet csak akkor szűnik meg, amikor közüggyé, ne adj’isten követendő mintává, normává akarják avatni. Ilyenkor amúgy székelyesen széttárjuk a karjainkat, hogy: uram, a legjobb indulattal sem tehetjük… Mert hát két úrnak nem szolgálhatunk… Ja, hogy vannak országok, ahol „megnépszavazták”? Miért ne fordulhatna elő? Volt már olyan metropolisz is, ahol tíz igaz embert sem talált az Úr. Egy a lényeg: Isten és a természet törvényeit ezerannyi népszavazás sem írhatja felül.

Ábel pár napja olvasta a hírt, hogy Romániában a Koalíció a Családért Egyesület hárommillió ember aláírásával nyújtott be petíciót az elnöki hivatalhoz, kérvén, hogy az Alkotmányban pontosítsák: a házasság egy férfi és egy nő szövetsége. Merthogy a magyar Alaptörvénytől eltérően, az ő jogszabályuk ezt így nem részletezi. Mi volt erre az elnök válasza? „Vissza kell térni a toleranciához, a másik elfogadásához, jó és rossz tulajdonságaival együtt. Nem vagyunk mind egyformák, az etnikai közösségek, vallási közösségek sem egyformák. Hiba a vallási fanatizmus és az ultimátumszerű felszólítások útját járni”.

Hm, vallási fanatizmus…

Ennek hallatán az Iszlám Állam terroristái valószínűleg gurulnának a szőnyegen a röhögéstől. (S így akár el is lehetne fogni őket.) Ettől eltekintve dicséretes, hogy az államfő vissza akar térni a toleranciához, a másik elfogadásához. (De akkor hol jár most?!) 
 

 A Községháza-felirat hűlt helye a korondi Primaria homlokzatán – 2017 november
végén (Simó Márton felvétele)
 

Annál is inkább, hogy nem sokkal ez előtt a Hargita megyei Korondon, a községháza faláról földre hullt a Községháza. Mármint a magyar „Községháza” felirat. (És újabb feliratokat támadtak meg a romániai bíróságokon az intoleránsok! – A Szerk.) E tíz betű mindössze annyit vétett, hogy magyar szót formáztak a román megnevezés szomszédságában. S hogy magyar szó pompázzék a községháza falán, már csak azért is tűrhetetlen, mert a település lakosságának mindössze 95%-a magyar. (Tetszettek volna 100% lenni…) De maga a történet is igazi XXI. századi burleszk, hiszen nem a hatóságoknak „szúrta a szemét” a felirat, hanem egy – állítólag – Spanyolhonban élő román bloggernek, aki miután esténként fáradtan megtér az eperszedésből, maradék energiáit a hazának szenteli. Ami abból áll, hogy vöröslő ujjaival bekapcsolja a laptopját és dokumentálja a szélsőséges magyar szervezetek románellenes akcióit. Nincs titok, fel is sorolja ezeket a szervezeteket: RMDSZ, EMNP, MPP. (Ezzel újabb adag ISIS-terroristát tehetnénk lakat alá.) S aztán pereket indít, tucatjával, Romániában a renitenskedő magyar önkormányzatok ellen, s a román hatóságok legnagyobb kétségbeesésére meg is nyeri ezeket. Hát ezért van, hogy az erdélyi magyar nyelv napjainkban sem tudja alkalmazni a kiejtés szerinti írásmód elvét. Merthogy úgy ejtik: községháza, de úgy írják: primăria.
 

Megjelent a Magyar Idők 2016. október 29-i számában

Lakatos Mihály