Ábel gyermekkorában gyakran töltött néhány napot falun, a nagyszüleinél. Szíve szerint persze hetekig, akár hónapokig is maradt volna, hiszen mi lehet csodálatosabb, mint reggelente mentatea-illatra ébredni, reggeli után elkísérni a rajongásig szeretett nagymamát állatokat etetni, aztán pedig a kaputól egy kőhajításnyira csordogálóNyikó-patak partján kószálni, szilvával vagy almával megtömött zsebekkel.
A fő vonzerőt persze az állatok jelentették. Az udvar mindig hemzsegett tőlük: minden rendű-rangú baromfi, disznók, juhok, kecskék és ezek kicsinyei szolgáltatták reggelente a hangzavart, melyet csak tekintélyes mennyiségű gabonával, moslékkal, sarjúval vagy szénával lehetett elcsitítani.
Ábel szerette az állatokat, eszébe nem jutott volna bántani őket. Fordítva ez nem mindig volt így, előfordult, hogy a nagyapjának kellett kimentenie a pulykakas karmai közül, vagy a gúnár „szípásra” (azaz marásra) mindig kész csőre elől. Ez azonban nem változtatott a hozzájuk fűződő bensőséges viszonyán. Éppen ezért igazi traumaként élte meg, amikor egy alkalommal (öt-hat éves lehetett) azon kapta a nagyanyját, hogy a ház sarkánál, a tyúkudvartól tisztes távolságra, éppen egy tyúk nyakát nyiszálja. „Te mit csinálsz itt?” – kérdezte s döbbenten meredt a vérző, vergődő jószágra. „Tyúkot vágok az ebédhez” – válaszolta zavartan a nagymama, miközben igyekezett féken tartani az állatot. Ábel nagyot nyelt s nem bírta szemét levenni a jelenetről. „Isten ezért adta őket” – tette hozzá magyarázatképpen, mintegy világnézetileg is eligazítva a a megdöbbent unokát. „Sajnálod?” – kérdezte. „Igen” – bólintott könnyes szemmel Ábel. „Akkor menj el innen, mert az állat megérzi, és nehezebben pusztul el. S az senkinek sem jó” – noszogatta szelíden a nagyanyja s az unoka szófogadóan eloldalgott.
Nem volt könnyű megemésztenie, de az egészséges paraszti mentalitás (Isten ezért adta őket), s az, hogy a nagymamája sem szeretné, ha az állat sokáig szenvedne, végül megnyugtatta Ábelt, és sikerült elhelyeznie a világ rendjében a látottakat. A későbbiekben aztán disznóvágásoknak is számos esetben volt szemtanúja, sőt aktív résztvevője, de mindig azt tapasztalta, hogy az egyszerű falusi ember, ha különösebb lelki problémát nem is jelent számára a művelet, igyekszik lerövidíteni az állat kínjait. Persze kivételek akkor is akadtak. Egy alkalommal az apjával együtt szemtanúi voltak, amint egy fuvaros hosszú perceken át agyba-főbe verte egy husánggal a lovait, amiért azok képtelenek voltak a sóderrel degeszre rakott kocsit kihúzni a meredek patakmederből. Amikor már úgy tűnt, hogy az ütlegelés nem akar véget érni (pedig az egyik ló már összeroskadt a kocsirúd mellett), az apja megragadta az önmagából kivetkőzött gazfickó kezét: „Hagyja abba, vagy rendőrt hívok!” Hogy a kommunizmus rendőre (aki alkalomadtán emberi lényekkel bánt ugyanígy) mit tett volna (egyébként közel-távol nem volt egy fia hívható rendőr sem), rejtély maradt, mert a fuvaros – talán a síró Ábel látványától is – lecsillapodván, cifra káromkodások közepette eltávolított annyi sódert, hogy a maradékkal már az elkínzott jószágok is boldogultak. A kisfiú attól kezdve zsigerből gyűlölt minden állatkínzót…
Aztán telt-múlt az idő, a kommunizmus sóderét is kilapátolták a történelem szekeréből, s az unióval együtt beköszöntött az állatbarátok paradicsoma. Ábel elégedetten nyugtázta, hogy az állatokkal való humánus bánásmód már nem alternatíva, hanem törvényi előírás. Nem érezte túlzásnak, hogy némely szadista honfitársa akár börtönéveket is kaphat tetteiért. De öröme nem tartott sokáig, mert amiként az már lenni szokott, a józan ész ezúttal is elcsellengett valamerre, s a brüsszeli fedezetet kihasználva az állatvédők átestek a kóbor kutya túloldalára. Ezúttal ők fordultak ki önmagukból, s az értékomlás zűrzavarában a világ egészséges és értelmes rendjébe illeszkedő humánus állattartás helyett az állati jogok diktatúrájának ágyaztak meg. Néha a veszettség jeleit is mutatják.
Amiként a kötelezettségek nélküli jogok világában megszokhattuk, a zablájukat vesztett jogvédők egy megfoghatatlan szürke és névtelen masszán, az ún. „internet népén” keresztül diktálják az iramot és tartják kutyaszorítóban mindazokat a politikusokat, akik visszaállíthatnák jogaiba a megalázott józan észt. Egy székelyföldi kisváros polgármestere például hiába gyűjttette be a várost elözönlő kóbor ebek hordáját (miután majdnem halálra marcangoltak egy kisgyereket – amúgy falka módjára), a várostól (és a valóságtól) mintegy kétezer kilométerre élő francia filmdíva alapítványa és hazai leágazásai olyan vicsorgást rendeztek a virtuális térben, hogy kénytelen volt visszaengedni őket a település utcáira. A valamikori nemes célú kezdeményezés – mint annyi más esetben – így torzult közveszélyes ténykedéssé.
De van még tovább is… Néhány hónapja Nagyszeben utcáira látogatott el egy a jogai tudatában lévő medve (állatvédői zsargonban: mackó, sőt maci…), s a helyiek rémületére háztetőkön, udvarokon, játszótereken kezdett barangolni. A sétának, mielőtt nagyobb szerencsétlenség történt volna, egy helyi rendőr jól célzott golyója vetett véget.
Egy normális társadalomban megköszönik a derék rendőrnek, hogy megóvta a polgárok biztonságát, esetleg elő is léptetik. Egy normálisban. De nem a miénkben. Mert hát az történt, hogy a hír hallatán az „internet népe” felvonított, s az elvtelen politikai osztály asszisztálása mellett a rendőrkapitány lemondott posztjáról. „Névtelen telefonáló hívott fel a szolgálati telefonomon, és azt mondta, elrabolja a gyerekeimet, és ugyanúgy bánik majd velük, mint a medvével. Közel tizennyolc éve vagyok a rendőrségnél, ennek zömét a szervezett bűnözés elleni osztályon töltöttem. Eddig nem kaptam annyi fenyegetést, mint az elmúlt 12 órában” – magyarázta lemondását utólag. Egy karrier derékba törve, egy család tönkretéve – lám, ha „névtelen telefonálók” és az „internet népe” irányítja a sorsunkat.
Ábelnek akkor is kinyílt a székely bicska a zsebében, amikor a minap a Kossuth Rádióban egy az elkötelezettségtől lihegő jogvédő azzal érvelt a kutyák láncra kötése ellen, hogy: „a gyermekedet sem kötöd ki a tornác végibe…” Micsoda?! – rázta a fejét hitetlenkedve. Mit is mondott ez a frusztrált nőszemély? Egyáltalán: ember mondta ezt, vagy egy „beszélő kutya”? Hogy a rottweiler és a gyerek ugyanazon elbírálás alá esne?! Egyik kutya, másik eb?! Hát már itt tartunk?! És akkor csodálkozunk, hogy a kóbor ebek száma rohamosan nő, a gyermekeké (pardon: a kölykeinké) meg csökken?!
Lakatos Mihály