Erdész fia vagyok. Jól emlékszem arra, hogy milyen hatalmas erdőterület volt édesapámra bízva. Ez abban a korszakban volt, amelyet „átkosnak” nevezünk, s olyanok is így mondják, akik mostanság arra nevelik gyermekeiket, hogy immár minden lehetséges, mindent szabad, s hogy a pénz a hatalom.
Édesapám nagyon szerette az erdőt. És talán értett is a szakmájához. Gyakran mentünk, barangoltunk ketten a hatalmas fenyvesben, és ő magyarázott ilyenkor, tanított szüntelenül, miközben arra is figyelt, hogy mire lép rá. Semmit nem akart eltaposni. Folyton csöpögtette tudásra éhes kisfiába az információt, az elkötelezettség érzetét a környezet iránt. És oda is tett dolgozni mindezért. A hetvenes-nyolcvanas években az én vakációim csemeteültetéssel, meg „sollózással”, „próbaterezéssel”, „bogarászással” stb. teltek el. Nem magyarázom el most, hogy mit jelentenek mindezek. Ez volt a terminológia, amelyet az erdészetben használtak azon a vidéken, ahol felnőttem.
Néhányszor elgondolkodom azon, hogyha azok a csemeték, amelyeket elültettem, aztán ápoltam, és fejlődésük folyamatát követtem, s amelyeket egyáltalán megérintettem az erdőgazdálkodási munkálataim során, mind-mind az enyémek lennének (természetesen csak akkor, ha léteznének ebben a pillanatban!), akkor ma a falu legnagyobb burzsuja lehetnék. Mert ezek az ültetések és a gondozási munkálatok úgy 30-40 évvel ezelőtt zajottak. Most már elérkezettnek tarthatnám az időt arra, hogy végre kitermeltethessem, lenyisszanthassam az egészet, és aztán értékesítsem munkám gyümölcsét. Mert megérdemlem. Mert szabad nekem.
A szocializmus alatt is loptak, lopták elég becsületesen az édesapámra bízott erdőt is. És azelőtt is vitték a fát. De volt egy tűréshatár! Mértéke volt a becstelenségnek.
Azt a bizonyos limitet egyrészt a két ló és a harcsafűrész lehetőségei szabták meg. A Fiat traktorok és a láncfűrészek elszaporodása, meg az új rendszer törvénykezési rendetlensége szabadította rá a poklot Szentegyháza erdőségeire.
Ma már nem kell tartani semmitől, bátorság kell, kockáztatási készség, és mehetünk azonnal az erdőbe, ha megvan a kellő felszerelés.
A korlát másik fontos eleme, az erdők megmaradását szavatoló dolog az az erdőgazdálkodás volt, amellyel megbízták édesapámat is, s amelynek betartását elvárták felülről. A vágteret azonnal beültették, az apácalepkét írtották, s a beteg fákat eltávolították.
Mellesleg megjegyzem, hogy akkor tartottak a korrumpálhatatlan és erőskezű erdészektől.
Kisgyerek voltam még, amikor egyszer a Nyíren takartunk édesanyámmal. Megkérdeztem tőle lázadó fiatalként, hogy mire jó a vallás? Nagyon egyszerű, de átfogó, és ma is érvényes választ adott: – Valakitől félni kell, fiam!
Az erdő tuladonképpen egy templomhoz hasonlítható. A nálunknál nagyobb, mindent átölelő és meghatározó természet szentélye, amelyben olyan törvények vannak érvényben, hogy életünk és jövőnk csak akkor biztos, ha féljük őket.
mérnök, a Civitas Alapítvány munkatársa