Áldom a Teremtőt

László Gyula (1910. március 14., Kőhalom – 1998. június 17., Nagyvárad) abásfalvi és bibarcfalvi gyökerű családban született. Édesapja, id. László Gyula Kőhalomban igazgató-tanító. Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsváron végezte, 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban végezte el. Tanárai közt olyan neves művészek voltak, mint Rudnay Gyula, Réti István, Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett.
 

Ezenkívül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet. Bár kényszerűségből kellett 1949-ben távoznia Kolozsvárról – a hatóságok ellehetetlenítették egyetemi tanárként való működését -, soha nem szakadt el szülőföldjétől, régészként és történészként továbbra is sokat foglalkozott Erdély és a Székelyföld múltjával, illetve grafikáin vagy más technikával készült képzőművészeti alkotásain mindvégig feltünedeznek ottani barátainak, művész- és tudóstársainak portréi, illetve a hazai táj. Az 1989-es rendszerváltozás után rendszeresen járt haza szülöföldjére. Életének 89. évében, egy sepsiszentgyörgyi előadásra való utazása közben, Nagyváradon érte a halál. Művei ma is igen keresett alapmunkák azok számára, akik eleink életével, a bonyolult történelmi összefüggésekkel kívánnak foglalkozni. Emlékét kopjafa őrzi Alsócsernátonban, domborművű arcképe az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban látható, Budapesten gimnáziumot neveztek el róla, tisztelői, barátai és tanítványai megalapították a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesületet, Budapesten, az Alkotmány utcában levő házat, amelyben évtizedeken át családjával együtt lakott, emléktáblával jelölte meg Belváros-Lipótváros Önkormányzata.
 

 

 

Salamon Nándor író, művészettörténész így foglalja össze László Gyula sokoldalú munkásságának, megnyerő személyiségének lényegét: „Eléggé közismert, hogy hosszú élete során nem zárkózott be eredményesen művelt tudományága – a régészet és történelem – elefántcsonttornyába. Sokoldalú érdeklődése – amely szerencsésen egyesítette tudós és művész attitűdjét –, kapcsolatteremtő képessége, megnyerő, közvetlen egyénisége, sokáig megőrzött mozgékonysága alkalmassá tette arra, hogy viszonyrendszerének hálóját kiterjessze kora, a XX. század magyar szellemi életének szinte egészére. Alig van alkotó, cselekvő – költő, író, festő, muzsikus, tudós – személyisége a humán műveltségnek, akivel ne került volna érintkezésbe, legalább egy portrérajz, hitelesítő aláírás tartamára. Imponálóan gazdag közeli barátainak névsora is, de jóval nagyobb a köre a vonzásába került kortársaknak.”