Ábel olyan különös viszonyt ápolt a tengerrel, aminek leírására nem könnyű szavakat találni. Mindig is vonzották a távoli tájak és népek, gyermekkorában a Verne-regények megszállott olvasójaként nagy és izgalmas hajóutakról ábrándozott, nem ritkán azért aggódva, nehogy a földkerekség összes titkát megfejtsék, minden ismeretlen zugát felfedezzék és feltérképezzék, még mielőtt ő abba a korba érhetne, hogy – nyilván úttörőként és ha lehet expedícióvezetőként – a nagy kalandok részese lehessen.
Akkor még nem tudta, hogy az emberek legalább annyi rejtélyt teremtenek is, mint ahányat megfejtenek, ezért a „készletet” nem fenyegeti a kimerülés veszélye. Verne idejében például a pár éve nyomtalanul eltűnt maláj repülőgép utasai már rég megtalálták volna a maguk Lord Glenarvanjét, aki pénzt, energiát nem kímélve izgága tudósokból, folyton dohogó, kivénhedt tengerészekből és egy-két kemény öklű, fegyverrel is jól bánó, de nemes szívű, amúgy életunt ex-kommandósból expedíciót indított volna a megmentésükre. És semmi kétség, hogy a túlélőket meg is találta volna valamely, a klímaváltozás hatására az Antarktiszről leszakadt szigetnyi jégtömbön, amint a lezuhant gép készleteit és roncsait felhasználva élet-halál harcot folytatnak a túlélésért. És amikor a repülőgéptöröttek megpillantanák az expedíció vezérhajóját (nyilván a brit lobogóval), ujjongásban törnének ki: meg vagyunk mentve! Amire – pipáját az asztalra téve – Verne is elégedetten dörmögné maga elé: meg voltak mentve. A megmentettek között pedig feltétlenül lenne egy férjhez menő korban lévő, szemrevaló leányzó, akinek a vőlegénye odaveszett a habokban, s aki idővel az egyik ex-kommandós (hogy ne legyen gond és viszály, a másik az expedíciófolyamán hősi halált hal) karjaiban találja meg az új célokat, köztük az élete értelmét is.
Verne Gyula azonban már rég halott, így be kell érnünk a National Geographic „száraz” műsorával, amelyben csillogó szemű, a honoráriumtól fellelkesült szakértők magyarázzák el műszaki adatok és reklámok közé ékelve, több változatban is, hogy mi történhetett a fedélzeten, majd a részvétteljes, mélabús narrátori hang a végén közli, hogy egyébként fogalmuk sincs róla. Egy Lord Glenarvan ilyet soha nem tenne…
Azt viszont feltétlenül korunk javára kell írnunk, hogy ma már az unatkozó brit mágnásoknak sem kell kisebb vagyont áldozniuk arra, hogy kalandokban és halálos veszedelmekben legyen részük, elegendő, ha vonaton utaznak, beülnek vacsorázni egy étterembe, vagy kíváncsiak a nemzeti ünnep estéjén bemutatott tűzijátékra. És ez mindenkire érvényes. A kaland és halálveszély ma már demokratikusan mindenki számára hozzáférhető, megszűnt a Lord Glenarvan-félék fényűzése lenni…
Nem csoda hát, hogy a Verne-regények hatására Ábel mély vonzalmat, már-már szerelmet érzett a tenger, e végtelen víztömeg iránt.
Annak ellenére is, hogy egész gyermekkora úgy telt el, hogy nem jutott közelebb hozzá. Vagy talán éppen ezért? A szülei nem voltak nagy természetjárók, anyagi helyzetük sem engedte meg a tengerparti vakációzást…
A tengerrel való nagy találkozásra csak akkor került sor, amikor a nyolcvanas évek elején, a román hadsereg katonájaként egy hónapnyi gyakorlatozásra vitték a Fekete-tenger partjára. Az első esti laza program még lehetővé tette, hogy alkonyatkor kisétáljon a morajló nagyvíz partjára, és egyedül hallgassa mormolását, na meg a„futó szél zúgását”. Hát igen, szó mi szó, az bizony felemelő pillanat volt…
Még ma is borsódzik a háta, ha eszébe jut a pillanat, amikor először tárult eléje a Fekete-tenger. Majd egy óráig ült a parton, bámulta a végtelenbe hullámzó tengert, szívta magába a semmihez sem hasonlítható sós illatot, és ábrándozott – maga sem tudta miről. Lassan besötétedett, előbújtak a csillagok, s a csillogó, hatalmas víztömegegyszerre volt szép és ijesztő. A hullámok mintha közelebb jöttek volna, s hívnák, csalogatnák befelé. Mint Odüsszeuszt egykor a szirének. Mintha a tenger is tudná, hogy kölyök fejjel a meghódítására készült. Ekkor erőt vett magán, felállt, sós vizet lötykölt az arcába, s úgy ballagott vissza a katonai sátrakhoz, mint aki átélte a beteljesülést. Azt sem hallotta, hogy a tenger csalódottan, sőt számonkérően zúg a háta mögött. Pedig nem ártott volna meghallani.
A tengerészálmoknak már akkor befellegzett, amikor kiderült, hogy képtelen megtanulni úszni. (Igaz, soha nem tanította senki, de hát a két öccsét sem, azok mégis vidáman lubickoltak a mélyvízben is.)
Valahol azt olvasta, hogy az ókori görögök épp úgy lenézték az úszás tudományát nélkülözőt, mint azt, aki analfabéta volt, és szégyellte is magát erősen. Így persze nem jelentkezhetett a tengerészeti akadémiára sem, ha nem akarta a viccbéli Móricka szerepét eljátszani, aki a matrózfelvételin a kapitány azon kérdésére, hogy hát úszni tud-e, azt válaszolta: „Miért, hajó nincs?”
A hadgyakorlat utolsó délutánján megengedték, hogy megmártózzanak a tengerben. Bár sütött a nap, vad szél tombolt, hatalmas hullámok csapódtak a partnak, s ő a sziklás partszakaszon önfeledten lubickolt társaival. Néha felfeküdt a víz tetejére is, hogy úszással próbálkozzon. Egy ilyen próbálkozás után döbbenten vette észre, hogy az áramlat elsodorta társaitól. Amint talpra állt, rögtön elmerült. A lábával rémülten tapogatta ki a meder alját, s kiderült, hogy két hegyes, víz alatti szikla közé került. A sziklák közt ellepte a víz, ha felállt rájuk, az éles kövek a talpába martak. Amint a part irányába próbált lendületet venni, a visszaérkező hullámok ritmusosan taszították vissza a sziklák közé. A feje fölé tornyosuló hullámok látványa elborzasztotta. Segítségért kiáltott, de a csattogó szélverésben, senki sem hallotta. Határozottan érezte, amint a tenger húzza magához, magának akarja. Erőnek erejével el akarja vinni, mint az őrült szerelmes. Soha nem próbált halálfélelem lett úrrá rajta. Fájdalomérzetét mintegy kikapcsolva felállt az éles kövekre és elrúgta magát. Iszonyatos, ember feletti erővel húzta át magát a hullámokon, szívdobogása a fülében lüktetett, de nem érdekelte semmi, csak úszott, úszott előre, a vágyott part felé. Még akkor is csapkodott a kezével, amikor ujjai már a sekély víz homokját markolták. A parton zihálva roskadt magába, és sokáig képtelen volt megmozdulni.
Ártatlanná szelídült hullámok omlottak el vérző lábainál, mintha engesztelőleg azt kérdeznék: mi történt, megijesztettünk?!
Ábel önkéntelenül elmosolyodott: bizony meg. De most már jó, mindenki a maga helyén: ti ott, én itt.
Szakítást ilyen megkönnyebbülten még soha nem élt át senki.
Lakatos Mihály