„Ismertem egy öregasszonyt, aki soha életében nem ivott alkoholt. Tudjátok miben halt meg? – nézett végig Ábel nagybátyja az asztaltársaságon. – Viszketegségben. Bizony. Véresre kaparta magát kínjában…” A férfiak elborzadva néztek egymásra. Lám, s azt hitte, hogy egészségesen él…
„Ugye, mondtam, hogy nem kell szentéletűsködni – pillantott diadalmasan asszonyára a nagybácsi. – Amit az élet ad, azt el kell fogadni. Ami jól esik, azt edd meg és idd meg, abból baj nem lehet.” Nem bizony, bólogattak a többiek, majd koccintottak s felhajtották poharaikat. Aki biztosra akart menni, az duplázott. Jöjjön bármi, csak az a viszketegség ne.
Legutóbb a házasságról szóló rövidke traktátust azzal zártuk, hogy Ábelné a vegetáriánus étrend híveként robogott be Ábel életébe. Ez kissé meglepte ugyan, de összességében nem zavarta. Persze, hogy nem, hiszen kezdetben – a szerelem izzadságos erőfeszítéseinek köszönhetően – mindaz, amit a „rózsánk” és „galambunk” tesz, bármennyire is különbözzék attól, amit megszoktunk(értsd: amit a saját szüleinknél és tágabb családunkbanláttunk), „aranyos kis apróságnak” tűnik, s már-már a felfedező örömével konstatáljuk, hogy: „Nahát, de érdekes! Hát ezt így is lehet? De jó!” Nos, ezekből az „aranyos kis érdekességekből” lesznek a házasság későbbi éveiben azok az „idegesítő vacakságok, amikről már éppen ideje lenne leszokni”. Leszokni azonban senki nem akar semmiről, pláne nem a házastársa kedvéért, és akkor elkezdődik a harc. E harc célja azonban nem a győzelem, hanem a szintézis: az új család saját szokásrendjének kialakítása. Aki ebben a harcban ostoba módon győztes akar lenni, az nem érti a házasság lényegét, s hamarosan a bíróságon, majd a család sáncain kívül találja magát. Még ilyenkor is gyakran azt hiszi, hogy győzött. Holott nem, hiszen az elhagyott fél továbbra is ugyanazt teszi majd, amiről ő le szerette volna szoktatni (pl. kézmosáskor teleengedi a tenyerét folyékony szappannal, holott egy borsószemnyivel olcsóbban meg lehetne oldani), csak most szabadabban. És hát a válást követő kétes értékű szabadságot, meg a boldogtalanná tett családot is nehéz úgy kombinálni, hogy abból győzelmi jelentés szülessék.
Az okos ember viszont tudja, hogy a házasság ugyanolyan, mint minden egyéb szerződés:könnyebb megkötni, mint betartani. (Főleg akkor, ha úgy érzi: a másik betart.) Hogy a házasság nem úgy működik, hogy megkötjük, és attól kezdve csak úgy van (elvan magában). Azt bizony szívós és tudatos munkával,nap mint nap fenn kell tartani. Mert hát sok viszály- és veszélyforrás leselkedik rá. S hogy fogalmunk legyen arról, mennyire elképzelhetetlenül sok, lássunk néhány extrém esetet. Pszichológusok állítják például, hogy ha két különböző társadalmi státuszú ember házasodik össze (vö. egy arisztokrata és egy munkáscsalád sarja – ezt hívták régen „mésalliance”-nak), a szerelem elmúltával gyakran elkezdődik egy látens „osztályharc” a felek között, mindketten a saját „kasztjuk” értékrendjét, szokásait akarják érvényesíteni a családban (értsd: ráerőltetni a másikra).Sokszor nincsenek is tudatában annak, hogy a konfliktusok gyökerei milyen mélyre nyúlnak,csupán a marxi „nem tudják, de teszik” tézis érvényesül.
Még ennél is rosszabb jelenetek játszódhatnak le egy etnikailag vegyes házasságban. Pláne, ha a szóban forgó etnikumok hét fejjel jelennek meg egymás történelemkönyvében. Ábel rokonai meséltek egy székelyföldi kisvárosban élő házaspárról, akik között, ahogy teltek az évek, egyre több „határincidensre” került sor a nyelvi-kulturális törésvonalak mentén. A magyar asszonyka mind gyakrabban és ingerültebben kapcsolt át a román rádió adásáról a Kossuthra, míg a román férj éppen fordítva. Előfordult, hogy a két „rivális” adó ötpercenként váltogatta egymást. Kenyértörésre végül is 1990 vérzivataros tavaszán került sor. Egy márciusi napon, a városszerte terjesztett álhírre, miszerint Marosvásárhelyen magyar „program” zajlik a békés román lakosok ellen, a családfő fejébe csapta kucsmáját és – felesége könyörgésére fittyet hányva – felszállt a „bozgorok” megleckéztetéséreinduló hazafiak közé az autóbuszra. A pletyka szerint a kucsma elesett a csatában, ő pedig éjfél körül, feldagadt szemekkel tért meg a család kebelére. Illetve csak tért volna. Merthogy a kulcsa még megvolt ugyan, de már nem talált a zárba. Állítólag azokban a napokban igen jól kerestek a környékbeli lakatosok.
A fentiek természetesen csupán extrém példák, ezeknél nagyságrendekkel kisebb problémákon is gajra mehet egy-egy kapcsolat.
Azt, hogy Ábelné Eszter vegetáriánus csupán az első közös étkezésig (azaz megismerkedésük pillanatáig) lehetett titokban tartani. Ábel jót nevetett ezen az „aranyos különcködésen”, nem okozott számára különösebb traumát. Pedig okozhatott volna, mert a székely vegetarianizmus története a híresen vékony könyvek (vö. az arab demokrácia, vagy a tisztességes privatizáció története) közé tartozik. Amint írásunk nyitójelenete is jelzi, a székelység merőben más hozzáállást tanúsít az evés-ivás dolgaihoz, náluk az számít vegetáriánusnak, aki a húst zöldséggel és nem hússal eszi. De a magyarokat úgy általában közömbösen hagyta ez az „izmus”, pedig „már az ókori görögök is ismerték” a jelenséget. A Magyarországi Vegetárius Egyesület csak 1883-ban kezdi meg működését, s félévszázad múltán is csupán 90 taggal számolnak. Az első magyar „vegetár közösség” 1930-ban alakult meg Szentendre közelében, s vezetőjük emígy nyilatkozott a sajtónak: „Én vagyok a legöregebb közöttük és a legrégibb vegetárIzbégen. De van magyar eszmetársam, aki már 95 éves. Ötvenhat kiló vagyok, közel húsz kilóval kevesebb, mint a hozzám hasonló magasságú többi emberek, de ha belevetem magam a Dunába, meg sem állok, míg kétszer át nem úszom. Ha néha Pesten van dolgom, oda gyalog járok.”
Ábel érdeklődését felkeltette a magas életkor és ajobb fizikai teljesítmény ígérete, s egy adott pillanatban eljátszott a gondolattal, hogymaga is áttér a disznótorosról a szójafalatkákra s a grillezett padlizsánra, de aztán letett róla. Egyrészt azért, mert Ábelné Eszter vegetáriánus mentora, egy köztiszteletben álló öregúr, aki akkor már húsz esztendeje nem vett magához húsfélét, 61 éves korában váratlanul visszaadta lelkét a Teremtőjének, s Ábel úgy gondolta: ezt a kort talán akkor is megérheti, ha flekkenek és töltött káposzták szegélyezik az útját. Másrészt meg kiderült, hogy hiába lenne vegetáriánus, a Duna kétszeri átúszásában az sem segítene. Ábel ugyanis nem tud úszni.
Lakatos Mihály
Megjelent a Magyar Idők 2016. június 20-i számában.