Az etnikai homogenizálás malmai azonban akkor tájt már gőzerővel dolgoztak az említett múlt ledarálásán. Magyar nyelvű tanítóképző osztály például csak kétévente indult, így ajtaján csak az léphetett be, aki éppen abban az évben végezte a nyolcadik osztályt, magyarán: akinek szerencséje volt.
Ábelnek nem volt szerencséje. Így aztán román nyelven volt kénytelen elsajátítani az oktatás művészetét a tanítóképző gyakorló iskolájában zömében magyar nemzetiségű gyerekekből álló osztályokban. Ábel mindezt kényszerből tette – a gyerekeket szüleik ostobasága és erkölcsi-szellemi nyomorúsága vitte oda. Aminek egyetlen előnye az volt, hogy nem mindent értettek abból, amit meg kellett tanulni. Ábel részben titkos kárörömmel, részben elfacsarodott szívvel figyelte, hogy míg a magyar nyelven tanuló osztályok tanulóinak nem ritkán kilencven százaléka simán bejutott a román egyetemekre, a zsenge gyerekkorában a többségi nyelvvel való birkózásra késztetett nebulók zöme zavaros identitású, hézagos tudású ifjúként hagyta el az iskolát. „S ez így volt szép” – dúdolná Zorán. Az „örömködés” persze nem annak szólt, hogy néhány tucat gyerek identitását összekuszálták, képességeit és jövőjét zsákutcába juttatták, nem. Ez Isten ellen való vétek. A derű oka az volt, hogy nem más, mint maga a rideg valóság sietett a földbe döngölésre ítélt anyanyelv segítségére. A tények pedig, mint tudjuk, makrancos dolgok.
Ábeléknek, felsőbb utasításra(az évfolyam etnikai jellegét kidomborítandó), a többségi nemzet népviseletében kellett „elballagniuk”. Mindezt úgy, hogy a tanulók kétharmada magyar nemzetiségű volt. A lányok esetében nem volt apelláta (persze a renitensek így is a hajukba tűzött piros szalaggal jelezték, hogy valami nincs rendben), de a négy fiú kiharcolta, hogy az európai civilizáció sajátos, újkori „népviseletében”, azaz öltönyben jelenhessen meg az ünnepségen.
Ábelt először egy festői szépségű, de Isten háta mögötti székely falucskába helyezték. Ez nem túlzás, a helyiek maguk állították, hogy náluk „már a koldus is megfordul”, azaz: tovább nem vezet út. És ezt szó szerint kell érteni. Igazi tér-idő zárvány volt, ahol délelőttönként az összevont osztályok hat-hét tanulóját kellett oktatni, délután pedig az igazgató fa „kvótáját” elhozni az erdőből. És hát… hm… felaprítani. (De szívesen tette, mert az igazgató jó ember volt, szükség esetén maga sem zárkózott el a segítségnyújtástól.) Ahol az idős tanító néni a két óra közti szünetben még hazaugrott szemközti házába berántani a levest, és a magán felejtett köténnyel érkezett vissza az osztályba…
A falu egyébként a legteljesebb magányban élte mindennapjait. Busz naponta egyszer érkezett, nagy esők vagy nagy havazások idején egyszer sem. A rossz út miatt néha egy évtized is eltelt, mire egy-egy pártelvtárs arra vetődött, beérték a távellenőrzés mindkét fél számára üdvös módszerével. Így aztán a kommunizmus egyetlen helyi képviselője a téesz volt, amely olyan magasra emelte azéletszínvonalat, hogy a többség nem is tudott lépést tartani vele. A falu röpke három évtized alatt elvesztette lakosságának kétharmadát, s a jövőben (az igaziban, nem a „fényesben”) való hit száz százalékát.
Ábel nagy meglepetésére a „kicsi magyar világ” idején, azaz 1940-44 között beáramlott, két világháború közötti magyar történelmi kiadványok jártak titokban kézről-kézre, családról-családra, s ezekben a körökben, a hosszú téli estéken zajló beszélgetésekben néha ő maga is tanítvánnyá vedlett át. Így őrizte, ápolgatta, mindenféle országos és helyi programok nélkül (sőt, ellenében!), identitását a falvak népe, így tanulta meg a régi könyvekből mindazt, amit az újakból száműzött a hatalom.
Egy este az egyik öregasszony csak általa tudott rejtekhelyről elővett kincset tárt eléje: egy negyvenes évekbeli kávéskészletet, amelynek darabjait a Kormányzó Úr arcmása és a magyar trikolór díszítették. Rövid és áhítatos szemle után a féltve őrzött és eredeti céljára amúgy soha nem használt ereklye újra eltűnt a világ szeme elől. Ábel ebből tudta meg, hogy a közösség befogadta. Hogy bíznak benne.
A „beavattatás” három hónapja gyorsan elröpült s Ábelt januárban elnyelte a kaszárnya mélye.
Leszerelése után jó sorsa egy a Hargita alji völgyben lapuló faluba vezérelte, ahol ezúttal már egy „rendes”, háromszáz gyereket okító iskolában fejleszthette tovább tanítói képességeit.
Mindössze két-három hónapra volt szükség ahhoz, hogy a közösség befogadja, és ő is szívébe zárja a hosszú, fagyos telektől, a küzdelmes élettől első pillantásra morcosnak, zárkózottnak tűnő falubelieket. Ettől kezdve egy fél évtizedre összeforrt a sorsuk. De milyen fél évtizedre! A Nagy Vezér ekkor már olyan hevülettel ásta a vermet, hogy az izzadságtól a hátára tapadt az ing. Hiába, sok temetnivaló volt: nyelv, kultúra, történelmi múlt, s egy majd’ kétmilliós kisebbség, mely mindezeket hordozta. S az Asszony nem mondta féltőn az urának, mint illett volna: „Állj már le, jó uram, nem való ez a te korodban!”, hanem azt mondta: „Még, még! Nem elég mély!” Pedig elég mély volt az már akkor is…. S otthagyva urát, ment intézkedni, hogy a halálra szántaktól begyűjtsék az életkedvet is.
Pár hét sem telt bele, jött a vészjósló hír: bukaresti „e„ellenőrző brigád” érkezik az iskolába! A Nagy Vezér tovább mélyítette a vermet.
Folyt. köv.
A sorozat darabjai a szerzővel és a Magyar Idők szerkesztőségével kötött megállapodás értelmében az Élő Székelyföld portál jóvoltából kerülnek fel a világhálóra
„Lakatos Ábel” alakja Bencze László munkája
A szövegközi képeken Siklód központja (archív felvétel), illetve Kápolnásfalu látképe (forrás: www.kapolnasfalu.ro)
Lakatos Mihály