Sokak számára Korond nem a butiksort és a kereskedői furfanggal értékesített bóvlit jelenti, hanem mindazt az “eredendő” értéket, amely valaha létrehozta a csodálatos kerámiát, hogy segítsen a szűkmarkú és köves földeken élni és túlélni. Korond sokak számára nem az ízléstelen és az önmaga gyökereit elmetsző, pénzsóvár és a fogyasztói kultúra mételyétől fertőzött nagyközség. Vannak emberek, akik számára Korondnak mélyebb és igazibb arca van. Mert a kerámia mellett a másképp hasznosított művészi érzéket is hordozza ez a község, az egyszerű, ám nemes vonalú építkezési gyakorlatot, az erdőn meglátott fában rejtőző kéziszerszámot, s azt a kézügyességet, amely képes volt a csodát végigvinni. Korond a sok-sok népdal és balladás táncmozdulat. A költői szépségű és magasságos álmok helye. Az ízes és szépen formált beszéd, a költői kedv, a sok mese, a monda és a rege faluja is. Pontosabban volt, amely nagyrészt ma már emlékekben villan fel, kottatárakban, könyvek lapjain. És Ambrus Lajosnál.
Ambrus Lajos író, költő, szerkesztő évtizedek óta hordozza magában Korond üzenetét és igyekszik felmutatni azt a ma már láthatatlan, egykor volt világot, amely a míves beszéd által élhet és maradhat fenn. Az író jóvoltából, aki itt már nem egyszerű tollforgató, hanem tanúságtevő és szószóló ugyanakkor.
Saját bevallása szerint fiatal íróként kapta a feladatot egyik szerkesztőjétől, Varró Jánostól, hogy írjon a faluról. Úgy vélte, hogy faluközpontú regényt írni az 1980-as években képtelenség, nem engedte volna az akkori cenzúra, hogy átmenjen a rostán az általa látott székely való, s így kellő időben nulla hatása lehetett volna a prózai eposznak. Arra is gondolt, hogy az előtte járók már páran, s jól elvégezték a néplélek ábrázolását. A mese, a történetfűzés azonban mindig vonzotta. Szívesen vegyült el az általa ismert akkor élő idősek között; kocsmában, templomban, kártyaasztalnál, utcai és rokoni beszélgetéseken gyűjtötte a népi anekdotákat, meséket, “virágzó szavakat”, amelyeket majd beépített saját munkáiba. Ily módon vált sok műfajú szerzővé, de minden mondata innen való, s ide köthető. És a hiteles forrás jóvoltából bárhol érthető a magyar glóbuszon. És másutt is. Ambrus Lajos mesés világa a tágabban értelmezett szülőföld, a Sóvidék, Udvarhelyszék nyelvi értékeit hordozza. A rejtőzködő Tamási Gáspárok, mesét mondó ismert és ismeretlen emberek és asszonyok furfangos észjárással fűzött történetei ezek, akik egykor gyalogosan mentek ki a Kalonda-gerince felé, s éjszaka, félelmükben, minden eshetőségre felkészülve kidőlt keresztfát vittek a hátukon, mígnem – találkozván – egy ismerőssel, ijedten rejtőztek el a kereszt mögött, hogy aztán valóságos kísértetekként térjenek vissza a történetekben, mint holtak, kik saját fakeresztjükkel jönnek-mennek az éjjeli mezőkön…
A kiadó így ajánlja ezt a munkát az olvasó figyelmébe: “a szelekciós elv: a székely/erdélyi ember és az állatvilág kapcsolata. Ekként a 75 mese mindegyike kapcsolódik valamilyen módon az állatokhoz: vagy úgy, hogy a szó hagyományos értelmében vett állatmese , vagy felbukkannak bennük a székely háztartás, (falu)közösség, néphit síkján szóba jöhető állatok – akár zoológiailag „valós” lények, akár mitikus csodaállatok. A mesék – amint azt a műfaj megköveteli – leginkább az észjárás és az erkölcsiség metszéspontján válnak élővé és értelmezhetővé. Az Ambrus Lajos-mesék e csokra ugyanakkor a meglévő, közszájon forgó, közismeretben gyökerező székely mesék ambruslajososan elmondott (ízes, regionalizmusokban és fanyar humorban bővelkedő) változatai.”
A kolozsvári Kriterion Könykiadónál megjelent kötet írásait nyolc korábbi meséskönyv anyagából válogatta és szerkesztette Jakabffy Tamás. A kiadvány ajánlott ára 27 RON.
Simó Márton
