A medve, mint tájformáló tényező

Az elmúlt hosszú hétvégén, majd a következő csonka héten, a munkanapok alatt is legalább három esetben hallhattunk megint a medvékről. És egyáltalán nem nem voltak pozitív szereplők.

Ezek a cseppet sem jámbor vadak ott jártak, ahol egyébként semmi keresnivalójuk: lakott területen, vasúton, illetőleg találkoztak az emberrel, behatoltak a gazdaságokba.

Szerencsés esetben a medvék, az emberszabású populáció tagjai és a haszonállatok is megúszták ezeket a nemkívánt találkozásokat.

Azt tudjuk, hogy egy-egy vadállat vagy éppenséggel még az idegen környezetbe telepített háziállat is képes elvadulni, s amennyiben kedvezőek a körülmények, annyira elszaporodhat, hogy a továbbiakban teljesen megbontja az ottani ökoszisztémákat.

Itt van például a veréb, amelynek őshazája Eurázsia és Afrika. Észak-Amerikába az 1850-es években telepítettek először belőlük. Sok településen verébpárti rendeleteket is hoztak, hogy a kis jövevények populációi fennmaradjanak. Néhány évtized múltán azonban a verébvédők elhallgattak, sőt odajutott a verébmizéria, hogy az AEÁ egyes államaiban lődíjat is kezdtek fizetni a beszolgáltatott verébfejekért. Ausztráliában és Új-Zélandon sem volt igazán pozitív jelenség a verebek migráltatása, mert igencsak elszaporodtak, s ma az a helyzet, hogy a lakosság megszokta és elviseli például a házi veréb és angol veréb millióit. Hasonlóan szívtak az ausztrálok a macskával is. Mivel gyakorlatilag nem rendelkeznek ellenféllel, a házimacskák elvadult milliói komolyan veszélyeztetik az ottani őshonos apróvadakat, amelyeknek korábban nem voltak természetes ellenségei. Egy vad cirmos átlagosan 4-5 bennszülött apróvadat képes elpusztítani. Ausztráliában macskaőrség küzd az elvadult cicák ellen.

Európai kutatók is kimutatták, hogy az urbánus környezetekben tartott félvad macskák – főként a tömbházakkal beépített területeken – ugyancsak képesek komoly károkat okozni. Egyáltalán nem javasolják a zugokban, pincékben élő macskák etetését, mert azok elszaporodván, kiirtják a madarakat. Előszeretettel pusztítják – például – a feketerigókat, amelyek ugyancsak szeretik az emberek közelségét, s markánsan hozzátartoznak úgy a városi, mint a falusi környezethez.

Hogyne lenne hát táj- és környezetformáló szerepe ennek a nagyvadnak, a medvének! Jól tudjuk, hogy a kárpáti barnamedve, az  ursus arctos ma élő példányai többnyire a civilizáció szülöttei és termékei. Ha egészséges lenne az ökoszisztéma, akkor egy anyamedve nem lenne képes éves rendszerességgel 2-3 bocsot is vállalni és nevelni. Szerencsés esetben az egyke bocs is tisztességes eredménynek számítana. Valamilyen módon az ember beavatkozik a medvék életébe, eteti, vadasparkokban tenyészti, s esélytelenül igyekszik aztán visszavadítani a felnőtt példányokat. Csakhogy ez a félvad medve már emberfüggő, nem képes teljes önállóságra. A kukák kiapadhatatlan lelőhelyek. Azt tartják, hogy az a medve, amely szeméttárolókban való guberálásra adta a fejét, az többé nem képes, s nem is akar a vadonban élni és táplálkozni. Predeálon, Brassóban vagy Tusnádon medvegenerációk éltek és élnek ma is az urbanizáció áldásaival.