Testvérlátogatóban a keresztúriak (3.)
A concordiakkal ösztöndíjról beszéltünk. Itteni családok immár huszonöt éve segítenek erdélyi magyar gyerekeket, hogy tanulni tudjanak, arra érdemesnek mutatkozó középiskolába és egyetemre járó fiatalokat támogatnak.

Teszik ezt csupán azért, mert hisznek abban, hogy a tanulás, a műveltség felemel.

A tudás lehetőséget teremt, helyzetbe hoz. Felnyitja az elmét, tágítja a látást. Segít eligazodni a világban. Ennél több nincs benne. De ennél kevesebb sem. 

Történeteket hallottunk arról, hogy az itteni családok mivel gazdagodtak azáltal, hogy adtak.

2016. november 28., hétfő
(Tudás és hazaszeretet)

Elmondásuk szerint nagyon sokat kaptak. Nem egy esetben megtörténik, hogy a diákkal személyesen nem is találkoznak. Van eset, amikor utólag, sok év elteltével találkozik az itteni támogató az otthoni volt fiatallal, aki már azóta ügyvéd lett Londonban. Ki tehet arról, hogy elment, kiment, és az otthoni közössége semmit nem kap abból vissza, amit innen támogatásként kapott?

Amint elmondták, hisznek a tudás és a műveltség erejében. A tudás és a műveltség pedig élni és érvényesülni akar. Lehet, hogy nemcsak a diák a hibás, mert otthon nem értékelik a tudását. Többet akar, jobban akar élni, mást szeretne. Ehhez nincs joga? Ki teremti meg az életet? A szülőföld szeretete?

Tudom, hogy nincs igazam. De talán annyi mégis van, hogy én kétszer mentem haza. Kétszer dönthettem volna másképpen is. De úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Mert otthon van dolgom. 

Itt most egyébről beszéltek, mint a mi hazaszeretetünk. Azt mondták el, hogy a Concordiak gazdagodtak élettörténetekkel. Megismertek erdélyi családokat.

Vajon kié a felelősség, hogy fiataljaink elmennek? Vajon a sokszor emlegetett hazaszeretet az életérzés, vagy csak elismételt üres beszéd?

Sok történet van arról, hogy milyen jó nekik, az ittenieknek ez a kapcsolat.

És miért jó nekünk? Felfogtuk a lehetőségét annak, hogy itthon fektessük be tudásunkat?

Erről viszont mindenki maga dönthet. A tudás a tiéd, kedves fiatal barátom, azt teszel vele, amit akarsz, úgy adod át másoknak, ahogy akarod. 

Itt. Amerikában mindent megszerveznek. Tesznek arról, hogy legyen pénz. Csapatban dolgoznak, hogy minden családot meggyőzzenek arról, hogy adni, támogatni érdemes.

Elgondolkoztam azon, hogy ez vajon nem integráció? Az EU-hoz való csatlakozással nem írtuk alá saját integrációnkat és asszimilációnk lehetőségét is? Lehet. Kinézzük magunk közül, akik idegen nyelvűt, más vallásút vesz feleségül. Vajon nem félünk-e, amikor tiltakozunk, amikor nagyon hangosak és türelmetlenek vagyunk? 

 
A tudás magasabb szférákba emeli az elmét. Az élet másfajta megélésének a lehetőségét váltja be. És nem aprópénzre váltja!
 
Itt egy csoport dolgozik azon, hogy a 9, 10, 11, 12-es diákoknak legyen felelőse. Hogy legyen biztosítva számukra az ösztöndíj. Átlátható az elszámolás, hogy mennyi gyűlt össze. És otthon is van bizottság.

De mi lesz akkor, ha csak integrálódásunknak vagyunk szigorúan elszámoltatható szemtanúi és elszenvedői?

Európa nem csendes. Újra nem csendes. Vonul benne a nép, bódorog, nem kapja a helyét. Nem tudom, hogy mi lesz az átmenet vége, és nem tudom mit kell válaszolni annak, aki megkérdezi, hogy de miért maradjon itthon? Mit kell válaszolni? Miért vállaljon több gyermeket, amikor egyel is mennyi baj van!
 

Képünk illusztráció
Az indiánokat azért szerették Chicagóban, mert bírták a felhőkarcolók magasságát. Nem kellett őket kikötni. Bátrak voltak, bizonyítottak. Biztatták és jutalmazták őket. De ha egy mégis leesett? Eltemették. S aztán jöttek egyszer, de nagyon későre az alapvető emberi jogok is. Amikor már kisebbségbe kerültek az őslakók.

Kinek építettek az indiánok? Miért jutalmazták őket, hiszen úgyis a fehér ember civilizációja következett!
 

Furcsa volt Chaplin bánata. 

A címképen Jean Louis Gerome Ferris képének részlete az első (1621) hálaadásról.

Tódor Csaba