Ebben az önmagából kifordult, értékeitől és elveitől meg/fel- és elszabadult világban már nem feltűnő, ha a kivétel szabállyá lesz, és mozdony nélküli szerelvényként rohan az öngyilkos lejtőn a szakadékba.
Ezt jelzi a minap felröppent sajtóhír is, miszerint Magyarországon, ahogyan másutt is, legalizálni szeretnék a marihuánát. Jövőre Kanadában, aztán majd hozzánk is érkezik az „újdonság”. Hisz alapvetően egy gyógyszerként is használatos gyógynövényrőlvan szó. Óh, be aranyos! A marha legeli a füvet, az ember meg szívja…
A liberális gondolkodás-korszellem, és az ezzel járó törvénykezés térnyerése úgy tűnik, hogy nem ismer határt, erkölcsi gátat.
A „kutyaharapást szőrével” – mentalitás azt vallja: jobb megengedni – persze eleinte csak bizonyos keretek között –, mert így ellenőrzésünk alatt tarthatjuk. Így volt ez a pornóval is, mert attól remélték a szexuális erőszak, betegségek és prostitúció visszaszorítását. Így van ez a kábítószerek esetében is, mivelhogy szerintük a keretek közé szorított, de nem tiltott és törvényesen kapható, adagolt drogok kevesebb bajt-bűnt okoznak, kevesebbe kerül a társadalmi károkozás és kárfelmérés. No meg a gyógyítás.
Ha már kiengedtük a szellemet a palackból, ha már nincs szabály, erkölcsi rend, amihez mérten tiltunk, vagy büntetünk, akkor minek megengedni? Nem volna könnyebb hagyni a dolgokat a maguk mentén? Hadd tombolja ki magát a szabad akarat, az inercia, a bűn, az emberben lévő gonoszság mindenestől, gátlástalanul? Elvégre egyszer élünk, nem? Minek törvények, minek az állami berendezkedés, minek a tízparancsolat, minek az egyház?
Vagy vigyük le Istent a pokolba – ahogyan Szőcs Géza sejteti egyik pamfletjében –, hogy ne legyen az sem Isten nélküli hely?…
Kificamodott érvelése kergeti önellentmondásba korunk emberét. Háborog, hantázik, sztrájkol és fizetésemelést kér. Jogokat követel, tabukat döntöget, morális törvényeket szüntet be és bélyegez elavultnak. Ha zárva van a főajtó, betöri az ablakot, vagy tolvajkulcsot reszel magának. Csak erkölcsösen nem szeretne gondolkodni, beszélni és cselekedni. Nem kellenek már az évezredes szabályrendszerek. Elbizonytalanított, megpuhított, lágy lelkiismretét is a folyton megalkuvásokhoz alkalmazkodó, érdekek vezérelte döntésekhez idomította.
Ebben a korcs, torz, demokráciának csúfolt állapotban nincs senki/semmi tekintély fölötte, sem benne, csak a narcisztikus egó, amely napjában százszor megfürdeti magát a virtuális képeskönyv tükrében, és begyűjti a lájk-adagját, hogy hízzon a mája, teljen el önmagával.
Isten meghalt – mondta annak idején Nietzsche. De így folytatta: – Mi öltük meg!
Csak az a kérdés, Isten nélkül mi leszünk-e?
Vagy csak egy füstfelhő marad utánunk, mint Szodomából és Gomorrából, miután belecsapott a mennykő.
Sebestyén Péter