Szép kis székely horror (?)

Nem csak pozitív jelenségek mutatkoznak meg olykor településeinken, hanem olyan botladozások, sőt visszalépések is, amelyek értelmetlenné tehetik sok nagyon tevékeny, munkaköri kötelességein túl is sokat vállaló közösségépítő munkáját.

Ilyen helyzet mutatkozik most Parajdon is, ahol veszélybe került egy évtizedek óta szépen gyarapodó néprajzi gyűjtemény.

Reméljük, hogy csak fenyegetik ezt a kollekciót, nem verik szét, s végül olyan megoldás születik, amely a javunkat szolgálja majd.

Itt olyan értékekről van szó, amelyek generációkat szolgáltak hosszan, mindenkit az első és az utolsó deszkadoboz közötti intervallumban, amelyet úgy hívunk, hogy EMBERI ÉLET EZEN A FÖLDÖN…

Nézzük hát azt a küldeményt, amellyel a posta jóvoltából Kelemen Magdolnát megtisztelte Parajd nagyközség polgármestere és iskolaigazgatója. A hivatal véleményét a pedagógusé mellé állítjuk, és igyekszünk mérlegelni. Nagyon az látszik, hogy a közösséget a vezetés igyekszik megfosztani öröksége egy igen fontos szeletétől.

Az a bizonyos levél…

Olyan írás ez, amelyet nem szívesen teszünk ki az ablakba. Rosszindulat, szűkkebel, csököny bőven ban benne. Meg olyan kincstári rövidlátás, amelyet elrettentő példaként kellene tanítani.

A fejléces papírra szerkesztett, 1039/2017-03-07-es iktatószámú levelet a község polgármestere, Bokor Sándor és Biró Zsolt iskolaigazgató írja alá, ott van alul a lapon a politikai község és a körzeti iskola bélyegzője.

Kelemen Magdolna részére

(Igyekeztünk betartani az eredeti helyesírást… Ez a fajta kincstári nyelvezet csak nehezen tanulható. Akkor szok ilyeneket írni az apparatcsik, ha sok időt töltött el abban a környezetben, ahol a hatalmi csatornák jóvoltából, torzulva képeződnek leazon a dolgok a nép ingerküszöbéig.)

… és az érintett válasza

Az 1990-es változások után falufelmérő tevékenységeink során egy önkéntes egyetemistákból álló csoporttal számba vettük  a falu néprajzi értékeit. Serényi János, Cseresnyés Attila volt iskolaigazgatók is részt vettek ebben a munkában. Ekkortól számítható igazán a tárgyi gyűjtemény alapjainak létrejötte is.

Ennek a felmérésnek az eredménye, úgy mellékesen, egy nagyméretű, vaskos, léptékes rajzokkal tele album, egy olyan TUDOMÁNYOS IGÉNYŰ FELMÉRÉS, amelyet a csoportunk átadott a helyi tanácsnak és a falu akkori vezetőinek. A tanulmány javaslatokat tartalmazott a helyi építészeti és néprajzi értékek konzerválására.

EZ A TANULMÁNY – ÚGY TŰNIK – NEM MARADT MEG AZ UTÓKORNAK, NEM HASZNÁLTÁK FEL A BENNE FOGLALTAKAT – TALÁN VALAKI HAZAVITTE, S JÓ ESETBEN VALAHOL ISMERETLEN HELYEN LAPPANG… 

Néhány tárgyat a felmérés során gyűjtöttünk, amelyek aztán sokáig az iskola tornatermében tartottunk, majd én vállaltam a tárgyak őrzését az óvodában, mivel az oktatási programom teljesen a hagyományápolásra épült. Sok-sok fotó és hanganyag bizonyítja ezt; már a múlt rendszerben is, amikor a sóbánya óvodájában dolgoztam, csak ezzel a módszerrel tudtam becsalogatni a gyerekeket, hogy különböző foglalkozásokon vegyenek részt.

Felvállaltam az ottani kollegáimmal a tiltások ellenére is, hogy óvjuk, továbbadjuk értékeinket. Mentünk szüretelni, karácsonyozni, farsangolni. A húsvét, a pünkösd sosem volt gond kis közösségünk számára. Erről dr. Barabás László is irt még 1987-ben, amikor „múzeumnak” nevezte az óvodát és az iskolát…

Visszatérve a változások utáni időkre: helyi alkotók kezdtek érdeklődni a tevékenységeink iránt, ami megerősített abban, hogy folytassuk, folytassam munkámat, de ekkor már a központi oktatási intézmény keretén belül. Mindazt, amit elkezdtem, a bánya óvodájában, ekkor már nagyobb lelkesedéssel végeztem. A Kriza János Néprajzi Társaság közreműködésével pályázatot nyertem, ami adott egy újabb lendületet  Könyvet adtam ki a gyűjteményemből Sós kertbe ugorka címmel.

A különböző segélyek érkezésekor azért harcoltam, hogy a külföldi pénzeket és felszereléseket nem elprédálni kellene, hanem jó lenne, ha egy új óvoda épülne Parajdnak, hiszen a központi épület mennyezete egy fenyőrönkkel volt feltámasztva, hogy ne omoljon a gyerekek fejére!  Az új óvoda – sajnos – csak 2006-ra készült el önerőből és jelentős külföldi segítséggel, de én ott csak öt évig élvezhettem a munkám gyümölcsét. Távozásom után, mivel átszervezték az oktatási rendszert, a megüresedett termekbe a Néprajzi Gyűjteményt és Játszóházat rendeztük be, melyet ingyen, társadalmi munkában irányítottam 2016-ig.

Sok volt a kihívás 1990 után: Ökumenikus Ifjúsági Találkozó szervezése (három éven át), Káposztafesztivál, amelyet szerveztem és bonyolítottam (hét éven át), s amit családi okok miatt abbahagytam ugyan, de 2014-től újból támogattam. Részem volt a faludíszítésekben, a gyermekek fesztiválokba való bevonásában, zsűrizésben, díjazásban, műsorok létrehozásában. Úgy érzem, hogy a Káposztafesztivál színvonalát emelni tudtuk. A Sóvidéki Pünkösdölő 1985 óta, a Tésztasütő Verseny hat éve működik.

Kezdeményezésemre hoztunk létre két kulturális szervezetet, a Primavera Egyesületet, majd a Sótörő Egyesületet, mely keretén belül alkotókör, helyi hagyományőrzés, mesterségek tanítása, népzene, néptánc, könyvkiadás zajlott, népművészeti kiállításokat, tájházakat látogattunk, konferenciákra jártunk, könyvbemutatókat, táborokat, versenyeket szerveztünk.

A gyűjtést aztán nem úgy végeztem, hogy a falut jártam, mert ekkor már az óvodás gyermekek szülei, nagyszülei támogattak. Mindent rám bíztak, amiről azt tartották, hogy a házaikban nincsenek biztonságban, mert az új generációkat ezek a dolgok már nem érdeklik eléggé.

Gyűltek a kiállítás darabjai, a szövő-, varró-asszonyok, a faragómesterek, alkotásai: Andrássy Judit, Andrási Ilona,  Biró Gizella, Balázs Margit, Bíró Mihály, Czeller Éva, Csata Vencelné, Cseresnyés Irén, Deák Emese, Donáth Klára, Gagyi Ildikó, Ilyés Károly, Irimia Gerzson, Krall Veronka,  Kelemen Berta, Kelemen Sándor, Magyari Szilvia, Maruzsán Balázs, Molnár Rozália,  Olasz Lászlóné, Oláh Rózsika, Oroszné Seres Katalin, Pál Lídia,Pozsonyi Erzsébet, Simó Margit, Simó Sándor, Sükösd Mihály, Szekeres Lajos, Szitás Rebeka, Tamás Béla,Tövissi Zsolt, a községi orvosi rendelő, és a sok-sok volt óvodás, iskolás gyermek, későbbi szülő vagy nagyszülő alkotása került a gyűjteménybe, amelyet a hivatali felszólítás csupán nemtelen egyszerűséggel TÁRGYAKnak nevez.