Sóskútat lovardája révén ismerhettük meg, majd a lovas kapcsolat révén egyre inkább kezdett vonzani a település többi része, és érdekelt a múltja is.
Nyilvánvaló, hogy viszonylag könnyen fel lehetett ismerni az enyhe dombokkal tarkított táj szépségeit, majd azt is, hogy a mezőgazdaság mellett itt komoly hagyományai vannak a mészkő bányászatának és feldolgozásának. A gyümölcs- és szőlőtermesztés többévszázados emlékei is fellelhetők.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport kis közösségének barátja, és az általunk képviselt eszmeiség következetes támogatója, Tamás Csaba geológus is beleszeretett Sóskútba, olyannyira, hogy házat vásárolt ott, és azt elkezdte felújítani.
Mivel nem közönséges, nem egyszerű és hétköznapi igényességgel megáldott emberről van szó, hanem tudatos maximalistáról, aki igyekszik mindenből a legjobbat előcsalogatni, ez az önmagának adott feladat komoly volt és időben is majdnem kétévesre húzódott. Nem volt hiábavaló a fáradság, bőségesen megérte, hiszen egy gyönyörű, kiválóan renovált, vagy inkább restaurált ház néz ma vissza – igencsak hálásan! – ránk.
A Sóskúton élő gazdák és a kőfaragó mesterek – épp a főváros közelsége miatt – kihasználták azt a konjunktúrát, amely a dualizmus korában működött, s igen hamar állami, főleg budapesti beszállítókká váltak. A gabona, a zöldség, a gyümölcs piacra került, a mészkövet pedig az országos szinten zajló nagyívű építkezéseken értékesítették. Sóskúti mesterek szállították a falazásra és díszítésre való mészkőtömböket – többek között – a Lánchíd, az Országház, a Bazilika, a Várnegyed építkezéséhez, de Temesvárra, Váradra és Kolozsvárra is.
Mivel a községben kiváló kőfaragók éltek, a jómodú helyieknek ők dolgoztak, és az is természetes volt, hogy maguk építették házaikat, műhelyeiket, gazdasági épületeiket. Kialakult egy olyan egyedülálló stílus, amely átmenetet képez a falusi gazdaság és a kispolgári lakóház között. Ezek a 19. század végén, illetőleg a 20. század elején készült lakóházak valóságos ékszedobozok, ha megfelelően gondozzuk őket.
.jpg)
Vannak Sóskútnak még olyan utcái, házsorai, amelyek őrzik a hagyományos 20. század eleji településképet.
Nem Székelyföld-szintű az ottani népi-polgári építészeti kultúra, sokkal fejlettebb, „módosabb”, de annak ellenére, hogy alapanyagként főként a mészkövet használták, mégiscsak sérülékeny, hiszen nincsen meg ott sem kellő határozottsággal a helyiekben az a tudatosság, az a felelősségérzet, amely szükséges ahhoz, hogy közösségi szinten képesek legyenek őrizni azokat a sajátosságokat, amelyek az adott társadalmi-gazdasági körülmények közepette ott az elmúlt évszázadokban létrejöttek a tárgyi kultúra szintjén.
A Tamás Csaba-féle kezdeményezés talán átsugárzik a helyiekre is; itt-ott talán kedvet kaphatnak mások is, hogy hasonlóképpen tiszteljék meg az előttük járókat, s azokat a helyeket, ahol életvitelszerűen, vagy egyszerűen „csak” fejlesztő vállalkozókként, befektetőkként megfordulnak.
házsorok
Ebben a sóskúti házban nem maradtak meg a használati tárgyak, a bútorzat is kicserélődött. Hányatott sorsa volt az ingatlannak: ellállamosították, majd különböző intézményeket helyeztek el benne, illetőleg szolgálati lakásként is üzemelt. Tudvalevő, hogy az állam nem volt túl jó gazda, s ha zajlottak is felújítások, azok szakszerűtlenek voltak, olcsó, „divatos” vagy éppen rendelkezésre álló anyagok felhasználásával zajlottak. Sikerült eltüntetnie az új tulajdonosnak ezeket a sérüléseket.
A következő feladat a berendezés rekonstruálása lesz, nyilván – olyan bútordarabokat, olyan tárgyakat fog majd beszerezni Tamás Csaba, amelyek illeszkednek a miliőhöz, vagyis újjáteremtik a múlt századelő hangulatát. Erről a fázisról majd egy következő írásban fogunk beszámolni.
Címképen: kőfaragók 1937-ben. Lent: sóskúti mesterek az államosított bányában – 1940-es évek vége – a fotók Sóskút honlapjáról valók.
A szerző felvételei.
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport