1968-ban lettünk 18 évesek, nagykorúak, büntethetők, választók és sorkötelesek. Ez az év a titkos remények és nyilvános kivégzésük éve volt. Éve volt ez a kijózanodásnak. Hogy a kapi és a szoci megváltoztatható? Lófauszt! Üzente Párizs, üzente Prága.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor mások voltak a francia, nyugotnémet, olasz ifjúság kilátásai, mint mondjuk, Prágában, vagy Varsóban, vagy Pesten. Angliában is forrongott az ifjúság. Emlékeztek még az „If” a (Ha) című filmre, a brit elitiskolák diákjainak szörnyűséges életéről? Zendülésre buzdított, nyíltan, de úgy, mintha egy álomban történne az egész. A film maga is az ellenkultúra részévé vált. Theodore Roszak „The Making Of A Counterculture” című 1968-as könyvében írta le az ellenkultúrát. Röviden: minden az ellenkultúrába tartozott, amelyet az akkori fiatalok a fennálló rendszerek ellen hoztak létre. „A modern kultúrának nemcsak ész érvekkel alátámasztható alapja nincsen, hanem erkölcsi sem – úgy lebeg a levegőben, mint Magritte Kastélya a Pireneusok fölött.”
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor az általam érthetetlenül „nagynak” hívott generáció, (amely nagy ugyan sosem volt, de még nem torlódott egymásra, mint az utána következők) a prágai tavasz sárba tiprása után megértette: mi már aligha rúgunk labdába a történelemben. Ezért is volt 1968-at követően jelentős számú disszidálás sorainkból. 68 a mi 56-unk volt. 56-ban még gyermekek voltunk, bár már értettük a csíziót, 68-ban felnőttünk.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor a világ ipari cápái már rég rájöttek, a „baby boom” generáció (az ottani Ratkó-nemzedék) rendkívül nagy vásárlóerőt jelentett. Ki kellett szolgálni őket. Ki is lettek szolgálva. Talán a zenében a legjobban. Mégis voltak a soraikban olyanok, akik már sötét próféciákat énekeltek, mint Berry McGuire, aki élete későbbi szakaszában keresztény prédikátor lett. „A pusztulás előestéje” című számban így énekelt: The eastern world, it is explodin’ Violence flarin’, bullets loadin’… And you tell me over and over and over again my friend,/ Ah, you don’t believe we’re on the eve of destruction.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor tudtuk, ha itt, a Majmok bolygóján megnyomják a gombot, nincs menekvés. Ennek jegyében életek százmillióit tékozoltuk el. Élnivágyás és halálvízió. Virághatalom és LSD. Pszichedelikus színek, zenék, filmek. Minden, csak ne legyünk polgárok. Semmiben. Legfőképp a szexben nem. A Monterey popfesztiválra kétszázezren jöttek össze, tavaly. Idén Csikágóban, a Demokrata Párt elnökjelelő gyűlésén a yippik (nem a hippik) is indítottak egy jelöltet, egy Pegazus nevű disznót. Muhammad Ali, a boxkirály, tavaly inkább börtönbe ment, mint Vietnámba. A szintén fekete King tiszteletest lelőtték, mint egy kutyát, mert volt egy álma. Száz amerikai városban zavargások törtek ki erre. Akkor nem, amikor ugyancsak 68-ban, ugyancsak lelőtték Robert Kennedyt, JFK öccsét, mint egy kutyát.
Mi akkor lettünk nagykorúak, mikor kiderült, ennek a nemzedéknek már nem elég a tévé-hűtőszekrény-népautó szentháromsága – nyugaton. Keleten, a mátrixista-pesszimista országokban az autóra 4-5 évet várni kellett, ha volt rá pénzed. Ha nem, kevesebbet. Kinéztünk a Sárga tengeralattjáró ablakán, itt is, ott is, és nagyon sötét volt odalenn. Azt éreztük, keleten-nyugaton, hogy az élet máshol van. Hiába volt a falnak is füle, amikor mindkét rendszer irányítóinak dobhártya helyett fal volt a fülében. Nem akartunk számon tartottak, telemanipuláltak lenni többet. Tudtuk, hogy az erdő megelőzi az embert. A sivatag meg követi.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor a mexikóvárosi olimpia volt a mézesmadzagunk. Beamon 25 évig túlugorhatatlan távolugró csúcsot, a majd 2300 méteres magasságra és a ritka levegőre fogták. A magyar tévé először közvetítette az olimpiát, így láthattuk, hogy 200 méteres síkfutás eredményhirdetésekor, két afro amerikai futó ökölbe szorított kesztyűs kezét emelte magasra, fejüket lehajtva álltak a dobogó két legfelső fokán. Magyarország, az USA és a CCCP különverseny után, Japán mögött negyedik lett a ponttáblázaton. Minden aranyérmünket láttuk: Balczó meg a csapat futását az öttusa versenyeken, a hegynyi Kozma Pici birkózását, Kulcsár Gergely és a párbajtőr csapat asszóit. Zsivótzky, a kalapácsvetőnk csak a sarlót tudta volna messzebb dobni. És még a foci csapatunk is aranyat nyert. Bevésődött, mert még most is látom alakjukat. Tudtunk velük azonosulni, hazugság nélkül. 10 arany, 10 ezüst 12 bronz volt a mérleg egyik serpenyőjében, miközben a legvidámabb barakkban hullottak az emberek. Öngyilkosságban, válásban, alkoholizmusban, depresszióban, korai szívhalálban is a csúcson volt a magyar.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor Párizsban munkástanácsokat akartak, amit a magyarok találtak fel 56-ban. Mikor azt hittük, nem lesz emberiesség földön, míg az utolsó iparmágnás és tőzsdecápa mellé az utolsó bürokratát fel nem kötjük. Keleten két bürokratát: a pártbürokrata mellé az államit. Francia nemzedéktársaink gúnyos jelszava volt: Világ milliomosai egyesüljetek! És ők komolyan vették. A prolik, szegények, csak fényesebb láncokat kaptak Keurópában, hiába érezték meg, hogy a szocializmus szabadság nélkül illúzió.
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor Kierkegaard-ot, a XIX. századból már magyarul is olvashattuk osztályfőnökünk, Dani Tivadar jóvoltából: „A forradalmi kor, a cselekvés kora. De a mostani a hirdetésé és a publicitásé: semmi sem történik, de állandó nyilvánosság előtt zajlik a semmi. A lázadás elképzelhetetlen. Bár némely politikai virtuóz elérhet valamit, talán írhat egy manifesztumot, összehívhat egy-egy nagygyűlést, hogy döntsön a forradalomról. A hallgatóság azt hiheti, ez már maga a lázadás. Békésen hazamennek, mintha egy jó estét töltöttek volna el a házon kívül.”
Mi akkor lettünk nagykorúak, amikor itt, KK-Európában, alkotmányunk és a kenyér ünnepén éjjel, lezajlott az 56-ból már ismert második szovjet honfoglalás. Ezúttal segédcsapatokkal. Hiába mondta a magyar rádió, hogy 21-én szállták meg Csehszlovákiát a testvéri szovjet, bolgár-keletnémet-lengyel-magyar csapatok. Azokban a csapatszállítókban, azokban a tankokban, repülőkben akkor éjjel, mi is ott ültünk. A 49-50-es nemzedék. Akik ötvenhatban gyerekként hallották, hogy világnyelveken mondták be a szabadságharcosok az egymás után elhallgattatott rádiókban: Itt nem ellenforradalom van, ez maga a forradalom!
De Ilonának és Márknak másért marad emlékezetes ez az év. Ők akkor lettek nagykorúak, amikor szakítottak.
A címkép Gurmai Beáta felvétele
(49/49 regényrészlet)
Temesi Ferenc