Gyermekeink elismervénnyel érkeztek haza pár nappal korábban az iskolából.
Elmondták, hogy az osztályban, tanórán kereste fel őket egy civil aktivista. A tájidegen ember távoli szerencsétlenekről beszélt, hatásvadász fotókat mutatott olyan felebarátainkról, akiknek segítségre van szüksége.
A módszert ízléstelennek és agresszívnek találom. Vagy mégsem az? Szülőként túl vaskalapos és konzervatív vagyok?
De mégis munkál bennem a kíváncsiság: mit keresett kiskorúak körében ez az ember? Ki engedte be őt az órákra? Miért hagynak jóvá ilyesmit azokban az intézményekben, amelyek felújítása évek óta várat magára, s félő, hogy a falakról lehulló tégla- és kődarabok bármelyik pillanatban megnyomoríthatnak bárkit az dolgozó pedagógusok vagy a diákok közül…
A ‘Nyugtával dicsérd a napot!’ mondást olyankor használjuk, amikor egy esemény vagy jelenség nem ért véget, amikor még nem látni a boldog vagy szerencsétlen, de mindenképp bekövetkező végkifejletet.
Amikor azonban nyugtát, azaz elismervényt, ‘bónt’ kapunk/ adunk valamiről, az már megerősít minket abban a tudatban, hogy napnyugta előtt elrendeződött valami. Egy megtörtént aktust igazol a bizonylat. Odaadtuk, kifizettük, leróttuk. Túl vagyunk valamin. Megelőlegeztünk egy szolgáltatást, vettünk valamit, amit a kedvezményezett elismert, de az ígéret sok esetben csak napnyugta után, holnap, holnapután, esetleg a közeli vagy távolabbi időben, valamikor látjuk majd tárgyiasulni. Szóval a nyugta egy szimbólum, gyakran csak a virtuális világban, valakiknek a képzeletében létezik a benne megnevezett tárgy, illetőleg a cél.
Vajon miféle konkrét elképzelés vezérelhette e lelkes civileket, akik végigházalták intézményeinket? Mibe épülnek be ezek a pénzecskék, amelyet jószívűen, akaratunk ellenére vontak meg magunktól kiskorú gyermekeink. Reméljük, nemes célt szolgálhat majd az önzetlenség.
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport