Éppen vendégségben voltak nála, s a dohányosok a kertre nyíló teraszon tartották a maguk szeánszát, amikor rémületes jelenet játszódott le a szemük előtt: a fenyőfán tollászkodó fekete rigóra dermesztő vadászgép-süvítéssel csapott le egy héja, s karmait az áldozat hátába vájta. Szerencsétlen rigó szívbemarkoló hangon sírt, jajgatott, s Ábel a sokk hatása alatt sápadtan fordult házigazdájához: „Nem segítünk szegénynek?” Az higgadtan fújta ki a füstöt: „Nem, ne avatkozz közbe. Ez az élet rendje.” „Rendben, barátom – válaszolta Ábel kissé megbántottan -, ha majd egyszer azt látjuk az utcán, hogy egy útonálló püföl téged, hogy elvegye a pénzedet, mi sem avatkozunk közbe, mert hát…”
A közerkölcsök romlása az utóbbi negyedszázadban szédületes iramot vett, mindegyre felmerül a kérdés: van-e egyáltalán lejjebb?! Vagy: feltérképeztük-e már teljesen a pöcegödör alját?
https://www.youtube.com/watch?v=GGfPkdf6KtE
https://www.youtube.com/watch?v=zNtgKirAe8c
Ifjúkorában meg volt győződve arról, hogy majdani gyerekei zenei ízlése nem tud akkora kanyart venni, hogy abból ő kisodródjék. Hogy nekik majd nem kell megvívniuk ővele azt a háborút, amelyet a táncdalfesztiválok bűvkörében mozgó szüleivel annak idején ő megvívott – mondjuk – az Edda Művek vagy az AC/DC elismertetéséért. (A győzelem kerek húsz évig váratott magára.) Nos, a „majdani” gyerekek a kétezres években megérkeztek, s ma már javában áll a bál, mely közös autózásaikat ha nem is pokollá, de annak tornácává változtatja. Ha Ábel szolgáltatja a zenét, a fiúk első kérdése, hogy él-e még az előadó. Ha a gyerekek kedvenc zeneadója megy, ő morgolódik, hogy: „Miért nem inkább zenét hallgatunk?” De hagyjuk is ezt, mert hiába fordul elő majd minden családban, attól még nem lesz közügy. Az meg holtbiztos, hogy e század dereka majd az ő gyerekeit találja a „lövészárokban”, amelyből napjaink „igazi slágereit” védelmezik saját csemetéikkel szemben…
A közerkölcsök valódi tükre – és ez már közügy – a közbeszéd. A közbeszéd mai állapota (hogy miről és hogyan beszélünk a leggyakrabban) pedig pontos látleletet ad társadalmunk pszichéjéről, közérzetéről, általános mentális és lelkiállapotáról. A kép – így, a XXI. század második évtizedének vége felé – lesújtó. A végeredmény felől szemlélve úgy néz ki, mintha a kilencvenes évektől errefelé mindannyian egy hippitársadalom felépítésén dolgoztunk volna, amelyben mindenki azt csinál, amit akar, azt mond, amit akar, s amelyben mindenki mindenkivel egyenlő, csak azért, mert homo sapiens. Vagy arra emlékeztet. Nem vettük észre, hogy a kommunizmus kényszerzubbonyából szabadulva nem egy új és egészséges társadalmat építettünk fel, hanem a diliház egy másik osztályát. A hippik1968-ban elkezdett (akkor sikertelen) kísérlete, hogy egy disznót indítsanak elnökjelöltként, mára meghozta gyümölcsét. Igaz, fordítva sült el. Elnöki posztot továbbra sem tölthet be disznó, de a társadalmat sikerült kondává változtatni. Amelyet ide-oda terelgetnek a fogyasztói társadalom változó minőségű legelőin, addig a napig, míg köpcös legények meg nem ragadják a fülét és a farkát. (Úgy tűnik, e nap nincs is olyan messze, legalábbis a vájt fülűek már hallani vélik kés és fenőkő nászának baljós hangjait…)
Derekas munka volt, s ha értékteremtésre nem is, arra jó volt, hogy végzetesen legyengítse a társadalom immunrendszerét, amelyet mára alaposan kikezdett amodernkori TBC (tekintélyhiány, becsülethiány, civilizáltság hiány). Az aluljáróban osztogatott jogok és fedezet nélküli, álteljesítményekért a nép közé szórt elismerések mindenféle mércét és igazodási pontot eltöröltek, s megágyaztak a folyamatos értékválságnak. Ha képesek lennénk felmérni nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi értékválság tüneteit és igazi mélységeit is, mi, európaiak, s elszármazott amerikai atyánkfiai, már a sokadik mentőcsomagért kellene rimánkodnunk. Igen ám, de kihez? Kinek van szilárd és következetesen érvényesített értékrendje a mai világban? Hm, hát igen…
De hagyjuk a globális méreteket, vegyünk mintát inkább a saját legelőnkről, amelyet az abszolút piedesztálra emelt duó: az „érzékenység” és az „emberi jogok” pásztorol, miközben profi jogvédők kerítik a nyájat. Valójában egyiküknek sem lenne helye a piedesztálon: az „érzékenység” sokadik rangú „köznemes”, a mai ún. „emberi jogok” pedig csupán paródiái az eredeti verziónak.Hasonlóan az európai ún. kereszténységhez. „A „négynapos hétvége” (vö. húsvéti ünnepek) alatt megmetszem a fákat s kitakarítom a kertet” – mondta nagycsütörtökön egyik haverja. „A kert ettől megújul. De mi lesz veled?!” – kérdezte Ábel. A másik értetlenül bámult rá. „Istenem – gondolta Ábel –, Ő, aki most éppen egy másik kertben vért izzad, képes lesz még ennek az embernek is megbocsátani, ha kéri. De vajon kéri-e?” (Folyt. köv.)