Hogyha utána szeretnénk nézni az értelmező-szótárban a jégaszalás szó jelentésének, meg sem találnánk. Aztán kereshetjük az „úgynevezett” székely-szótárban, abban sincs benne.
Saját magunkra vagyunk utalva, ha ki akarjuk bogozni a szó értelmét. Ha véletlenül valaki nem értené, akkor rokonértelmű szavakkal próbáljuk megközelíteni, hátha úgy közelebb kerülünk a dologhoz. Nem csak a székelyföldi nyelvjárásokban, hanem a többi magyar vidék nyelvében is kutakodhatunk.
Olyan szinonímák bukkannak elő a jégaszalás mellé, mint a zabhegyezés, a harmadában való prücsköt herélés, s mindjárt előkerül a szólás is, amelyből kiderül, hogy – egyes vidékeken – Nyárittyomba, másutt pedig Nyárittyenbe helyezik át a jágaszalás aktusának a földrajzi helyét. Mindegy, mert ugyanarról az ismeretlen és nemlétező településről van szó, ahol a konkrét aszalás történik. Vagy nem történik.
Szóval, mint olyan, a jégaszalás nem más, mint falra hányt borsó. Tehát látszólag semmire nem alkalmas ez a munkafolyamat, értelmetlen és cél nélküli cselekvés, amelynek ráadásul végterméke sincs, hiszen a jeget szobahőmérsékleten, évszakokon átívelően nem lehet tartósítani, kár pazarolni rá a hőt – az lesz, ami volt –, mert rögvest visszavedlik korábbi cseppfolyós halmazállapotába, mint annak idején a kezdetleges fridzsiderekbe helyezett jégtömbök leve.
(Ezt akár úgy is mondhatnánk, ismerjük, hogy kinek, illetve minek adtuk azt a bizonyos pofot, s mi lett a vége? Mi maradtunk a kárral, s a haszon csak a mocsok…)
– Szabó Károly felvétele
Farkas Dénes atyánkfia bevallja, hogy maga is jégaszalást folytat. Bizonyos értelmezés szerint akár azt is mondhatnánk, hogy esetében az írás maga a jégaszalás. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Nem így van. Egy olyan ember, aki immár nagyjából fél évszázada hirdeti az igét, akkor is pap marad, ha időnként sofőrként osztja az úrvacsorát. És még akkor is, ha hivatalosan nyugállományban leledzik. Az írott szó tulajdonképpen a szószéki és az Úr asztala melletti szolgálat meghosszabbítása.
Kicsit elvonatkoztatva és tárgyiasítva a metaforát: olyan mívesen faragott kőtömb, amely elsüllyed a kolozsi vagy a Nyikó-menti humuszban, de a rárótt üzenet évszázadok múltán is érvényes marad.
Farkas Dénes időnként kételkedik, mintha nem bízna az írott szó erejében, de azért kitartóan rögzíti gondolatait. Olyan történetek kerülnek ki a tolla alól, amelyek itt „íródnak” – ahogy Szabó Gyula bá írta s mondta volt annak idején – a Kárpát-medencében, az unitárius glóbuszon, amelyben mindannyian benne vagyunk még akkor is, ha „ágról szakadt reformátusok”, vagy „egy nagy világcég által idevetett katolikusok” vagyunk, esetleg olyan vallásúak, amely nem fér össze a kénosi hágóval és a lótartással.
Nem akármilyen, hanem keserű humor van bennük, amely sosem tréfa. Ezekben a rövid írásokban ott a múlt, a félmúlt, a jelen, és jövendő féltése is, hiszen érezni a változást, amelyet hol értünk, hol nem értünk, hiszen előfordul, hogy megszólal a kadácsi, a medeséri templom harangja, amely hiába visszhangzik a táj felett, mert nincsen aki meghallja, s az egyházfinak s a lelkésznek csak az otthoni csendes fohászkodás marad.
Az írások egy része szabálytalan. Nem azért viseli nehezen a formát, mert a szerző nem ismeri a karcolat vagy a tárca műfaji szabályait, hogy a végén benne csavarnak, tanulságnak, csattanónak kell lennie, hanem amiatt, mert a továbbgondolás igényét és a kételyt egyaránt belefogalmazza. Olykor nagyot ugrik az időben, a gyermek- és ifjúkorból, a Nyikó-menti álmok idejéből átkerül a 21. század fura világába, ahol már nem látja az ember a pipéket, sem a hazaballagó lassú esti csordát, mert valahogy kimaradt, mintha csak virtuális legelő létezne immár, ahol dobozban terem a tej.
Nem háromperces írások ezek, hanem regény-tabletták, amelyek a könnyes kacagást követően is velünk és bennünk maradhatnak, mert erősen felpiszkálják a lelkiismeretet a jóra és a hasznos cselekvésre való restség, az „eltáposodás” miatt, amelyet másoknak tulajdonítunk ugyan – ezzel a jelzővel bélyegezzük a magyarokat és a nyugatiakat -, de napról-napra, percről-percre egyre olyanabbak vagyunk mi is, és félő, hogy nincs már érték, egyre kevesebb, s nem is lesz mit megmutatnunk a következőknek. Ha… Ha nem teszünk érte és a tunyaság, a globalizáló tendenciák ellen.
Vajon van-e még remény? Hogyne lenne…