Székelyudvarhely főterén pár évvel korábban mindig lezárták a forgalmat, ha Orbán Balázsra emlékeztek a református templom tövében levő szobránál. Újabban azonban, ha esik, ha havaz, vagy ha éppen szikrázó napsütés van – mint jelen alkalommal is -, bőven elfér ott az a két-háromszáz ember, aki veszi a fáradságot, hogy mise vagy istentisztelet után emlékezzék itt a nagy elődre. Az ünnepség vasárnap, déli harangszókor kezdődött.
Jó ideje annak, hogy a Polgármesteri Hivatal és a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára közösen szervezi a születése évfordulója körüli napokban évi rendszerességgel a legnagyobb székelynek is nevezett író, néprajzkutató, fotográfus és közéleti személyiségre való megemlékezéseket. Az évek során valahogy háttérbe szorult ez az esemény, akárcsak más ünnepségek is Székelyudvarhelyen. Mintha nem lenne igazi gazdája, mintha nekünk csak tessék-lássék módon annyi feladat jutna, hogy valahogy átessünk ezen is. Gidó Csaba történész, városi tanácsos azt a tudományos munkát emlegette, amelyet Székelyudvarhely városa készíttet, a háromkötetes székely történeti monográfiát, amely hamarosan forgalomba kerül. Ideje volt, hiszen a nagy előd óta ilyen munkát nem végzett senki. Orbán Balázs szálegyedül, saját pénzén járta be a Székelyföld minden zugát, talán néhány barátja, papok, tanítók, a lakosság felvilágosodottabb része itt-ott segítette, de szó sem volt arról, hogy adófizetők támogassák. A történész és városatya máris megelőlegezte a sikert és a hézagpótló jelentőséget, hogy a jeles szakemberekből álló munkacsoport – a korszerű technika és a tudomány új eredményeit használva – Orbán Balázs nyomdokain, a példát követve haladt és jó munkát végzett.
Kedei Mózes belvárosi unitárius lelkész egy értékeitől megfosztott, kiüresített Székelyföldet vizionált beszédében. Olyan korban élünk – tűnt ki a szavaiból –, amikor fiataljaink a szélrózsa minden irányába szétszóródva keresik a boldogulásukat, s az itthon való maradásnak, egyáltalán az itteni megmaradásnak nem sok értelmét és értékét látják. Lehangoló és kiüresített szülőföldet emlegetett, s a szavak nem puszta retorikai fogás gyanánt kerültek itt és így egymás mellé, helyzetünk valóban lehangoló. Vajon lehet-e, tudunk-e élni majd az ország leginkább „leharcolt” és megnyomorított megyéjében, olyan vidéken, amelynek stagnálásáról és visszafejlesztéséről folyamatosan gondoskodnak? Milyen helyi érdekű jövő körvonalazódhat itt számunkra?
Karhatalmi erők nem nagyon voltak a téren. Nem volt értelme a biztosításnak – az a néhány helyi és állami rendőr máskor is része a városképnek –, az emberek elénekeltték a Himnuszt, meghallgattak egy-két szavalatot, majd elhanzott a Szózat és a Székely Himnusz is. Bruttó ötven percbe ez az ünnep is belefért. Lejárt. Ki-ki távozhatott. Át kell húzni, ki lehet pipálni. Ez is megvolt.
Simó Márton