MÁHÁLÁ

Minden médium a csendőrök erőszakos beavatkozásáról számolt be: több száz bukaresti tüntető sebesült meg a pénteki és szombati rendszerváltó nagygyűlésen. Közel százezer külföldről hazaérkezett vagy itthon szabadságoló polgár fejezte ki elégedetlenségét amiatt, hogy országunkban nem jó irányba mennek a dolgok…

Ez már a kilencvenes évek új nemzedéke, akik  szabad életet, jólétet remélnek, s ebben a reményben indultak külföldre is, hogy majd visszajöjjenek, ha lesz változás. Megmondóemberek, publicisták, politikusok elemzik, mire volt jó ez a tüntetés, kell-e erőszak, és mennyi, kik provokáltak, mi a csendőrség szerepe, hová jut így a demokrácia, mit keres a vízágyú és a könnygáz egy békés megmozduláson.

Mindenki a másikat hibáztatja, mindenki máshol keresi a bűnbakot. Azonban még a média jól értesült része is hajlamos csúsztatni, egyoldalú következtetéseket levonni, s ami  még rosszabb: hamar felejteni. Mert arról a bukaresti incidens  kapcsán már kevesen beszélnek, hogy e tüntetés gondolata egy – gyerekkori  jókívánságként emlegetett ’nyajjálboxot’ stílusú – peszedéellenes  rendszámtábla fitogtatásával szökkent szárba. Ugyanis nemsokra rá, hogy a Svédországban dolgozó férfi itthon bolondot csinált a rendőrségből és a  szociáldemokrata pártból, egy szintén volt peszedés aktivista kezdte „szervezni” a diaszpórabeli románokat a fészbukon: jöjjenek haza, s csináljanak rendet. Mint egykor a bányászok. Van ebben persze elégedetlenség, civil kurázsi, feszültséglevezetés. Egy kis puccs, újabb rendszerváltás, forradalmacska, egy kis odamondás, megmutatva, milyen sokan vagyunk, milyen erőt képvisel a hazafias összefogás ebben a jubileumi évben. Nem késlekedett a válasz sem, mert egy markáns véleményeket osztogató hazai szociológus* egyenesen azt állította a diaszpóráról (így testületileg…), hogy: ők nem egyebek holmi külvárosi, lepukkant proliknál, mahala – afféle cigány-, vagy töröknegyed valahol Bukarest és  Isztambul perifériáján. Meg is lett az eredménye. Mert ez csak olaj volt a tűzre. Vérig sértett több millió külföldön dolgozó románt. Mentek is az embertömegek a kormánypalota elé, hogy eltakarítsák a hatalmat. Békésen, szervezetlenül, de határozottan, testvérként, emberi méltóságukat felmutatva. Csak az nem volt a pakliban, hogy néhány vérszomjas bajkeverő mindig belerondít a jószándékú pacifisták terveibe. A rendőrség meg csak pont erre várt. Hogy provokálják őket. S milyen jól hangzik, hogy a tüntetőket kellett megvédjék a csőcseléktől…

Közben meg csodálkozunk, hogy a Max Weber államelmélete szerinti legitim erőszak hogyan egyeztethető össze jogaink megvédésével, a tüntetés szabadságával.

Hát így. Mert a nem legitim erőszak (is) (törvényes) erőszakot szül. Egyébként is, mi a garancia arra, hogy ha egyik kormányt puccsal megdöntik, azonnal Kánaán lesz az országban? És a választások mire valók? Vagy éppen így fizetik meg  a nem-részvétel árát?… Ha nem akartatok ti minket – s elmentetek külföldre –, ha hazajösztök, nesztek, kaptok demokráciát, két lejre!… Ha ti nem akartok, mi akkor is akarjuk a hatalmat. Vagyunk annyira dörzsöltek. Nehogy már leváltsatok egy egyszerű tüntetéssel. Egy népi mondás szerint a fenékbe rúgás is egy lépés előre… Adunk nektek annyi vizet s könnygázt, hogy elmegy a kedvetek a népuralomtól… Elvégre mi vagyunk az elit, aki a nap terhét s hevét viseli, nem azok, akik elhúzták a csíkot, s augusztus táján hazaérkeznek egy eladnivaló mercivel, aztán a hónap végén állnak sorba útlvélért, hogy mehessenek vissza. Hogy aztán külföldről mondják meg nekünk a tutit… A liberális demokrácia, mit külföldön láttok, amúgy sem a népuralomról szól. Hanem a néphülyítésről, a fogyasztásról, a korrupcióról, a hatalomról. Csak odakint jobb a csomagolás. A hatalmat pedig nem lehet erőszak nélkül gyakorolni. Úgyhogy, jobb, ha letesztek az ábrándokról. Annyira lehettek szabadok, amennyire mi hagyjuk. Több szabadsághoz nagyobb áldozat kell.