Születésnapja alkalmából drótpostán köszöntöttem egyik ismerősömet, aki kedvesen visszaválaszolt, valahogy így: 300-at terveztem, ebből Isten segedelmével sikerült 71-et legyártani, de néha csak húsznak érzem magam. Azt kívántam neki: bízd az Úrra!
Mosolyogtam válaszán, aztán elkomorodtam. Valóban így vannak sokan, köztük keresztények is: mintha ők lennének az életük urai. Ők találják ki, ők írják életük kottáját, ők menedzselik, ők csinálják, készítik, építik, alakítják, igazítják, hála a géneknek, a gyógyszeriparnak és az orvostudománynak.
Legalábbis úgy tesznek, úgy gondolkodnak, úgy állnak hozzá, mintha így lenne. Ez az egész nagy projekt belőlük indul ki, Isten legfeljebb vonalbíró a pálya szélén. Mi ez, ha nem keresztény mázzal leöntött ateizmus?
Az ateista pont azért az, mert ki nem állhatja, ha valaki rajta kívül rendelkezik életével. Mert ha Isten teremtette a világot, akkor „előbb” van, mint az ember. És ez eléggé idegesítő, zavaró tényező. Ezt tiszta ésszel ki lehet, és ki kell iktatni.
Mert ha az ember teremtmény, akkor nem szabad. Márpedig az az igazi szabadság, mondják, ha mindent én hozok létre: alkotásaimat, a természetet, az istent is, akár több istent is, ha szükségeltetik. Úgy képzelik el a teremtést is, mint valami gyártást. Sőt azt mondják, a világ gyártja önmagát, ezért nincs is szükség Istenre.
Csakhogy amit Istenről a keresztény filozófiában és teológiában állítunk, – ti., hogy mindenható, mindentudó, örök – az nem adhat okot nekünk a „féltékenységre”, azt nem elveszi tőlünk…, azzal nem „kisebbít” minket, hanem ellenkezőleg: felemel. Ezért van méltóságunk. Ezért vagyunk a teremtés koronái. Mindez az Ő szeretetéből fakad. Nem erőből, nem hatalomból, nem magamutogatásból teremtett, nem uralkodni akart rajtunk, hanem „csak” szeretni. Ezt ismeri fel alázattal a keresztény. A maga bűneiben, a másikra szorulásában, a teremtett világ csodáiban, egyáltalán abban, hogy ő is a szeretet kegyelmi forrásaiból táplálkozik. Abból él. Ez ispirálja a hálára, a viszonzásra. Hogy ő is továbbadja szeretetét. Szeretetből fakaszt életet az anyagban. A szabadságát is ez adja. A nagybetűs Szeretet az, aki szabadon engedi, hogy eldönthesse: mi a jó és a rossz, hogy a rosszat elutasítsa, mert csak a jó táplálja az életét.
A szeretet semmit sem gyárt, csak ad, elfogad, szétárad, éltet. Ezért tett minket is az anyagvilág, – az egész teremtett világ – felelős kezelőivé. És szeretetünkkel, amely belőle árad felénk, ránk, belénk, és rajtunk keresztül a világra, mi is a Teremtő munkatársaivá válunk. Szeretetünkkel újjátermtünk egy kapcsolatot, megmentünk egy barátságot, kihozzuk a gengszterből a szentet. A szeretet segítségével találjuk meg a helyes arányokat önmagunk és mások között.
Évekkel ezelőtt Párizsban a Saint-Severin templom papjai és hívei ebédet szerveztek a kerület bűnözőinek. Francois Varillon írja: Csodálatos volt látni, ahogy ezek a nehézfiúk, hogy elérzékenyültek, mennyire meglepődtek azon, hogy őket egyáltalán valaki szereti és számon tartja, – emberszámba veszi. S ezek a gazfickók ettől újra „életre keltek”… Mert a szeretet, mint Isten: a semmiből teremt. Ezt érzi a rákos beteg, akit nem írnak le szerettei, egy drogos fiatal, aki elcsatangolt, de hazaérve befogadó otthonra talál, egy házastárs, akit fokozatosan eldobtak, mellőztek, mert kihűlt a szeretet közöttük, de aztán mégiscsak győzött az irgalom, egy lezüllött családapa vagy családanya, akit a szeretet ment meg attól, hogy az utcán hányódjék.
A szeretetet nem lehet (le)gyártani, a gondolatot sem. Az a Lélek gyümölcse, kegyelem. Tűz, mely az isteni tűzről belekap a lelkünkbe. Ezt nem mi gyártottuk.
És addig élünk, amíg ez a tűz bennünk lángol.