Ismét eltemették Ilyést Alsósófalván

Kedden délután hat órára a művélődési házban gyűltek össze az érdeklődők  vendégek és helyiek töltötték meg – a nem túl tágas termet –, ahol a helyi hagyományőrzők mellett székelyszenterzsébeti és székelykeresztúri műkedvelőket láttak vendégül.

 

A faluban nem ismeretlen a Pipacsok Néptáncegyüttes, amelyet László Csaba koreográfus vezet Székelykeresztúron immár több mint harminc éve. Annak rendje és módja szerint – a meghirdetett program szerint – színre kerültek az együttesek, a helyi Fonó Hagyományőrző Csoport és a Gyermekláncfű Néptánccsoport, a Cickom Néptánccsoport Székelyszenterzsébetről, a Pipacsok Székelykeresztúrról, s az ugyancsak székelyszenterzsébeti Erzsébetkórus.

Az előadás előtt Bokor Sándor, Parajd község polgármestere a ‘leghagyományőrzőbb falunak’ nevezte Alsósófalvát és rövid beszédében sok sikert kívánt a továbbiakhoz. A polgármester talán nem is előadásra gondolt, hanem úgy általában éltette és biztatta a hagyományokhoz ragaszkodókat és a ragaszkodást életben tartó pedagógusokat, lelkészeket és világi értelmiségieket, az egész közösséget, hiszen nép nélkül, közakarat nélkül semmi nem létezhet.

Jól érzékelhette a néző, hogy ‘Alsón’, ahogyan ezt a falut sóvidékiek röviden nevezik, megvan az utánpótlás, a legkisebbek, a nagyobbak és a felnőttek egyaránt részt vesznek a műkedvelői munkában, népdalaikat, táncaikat örömmel tanulják és használják a közösségi rendezvényeken, illetve eljutnak más településekre, hiszen a korábbi napokban Gyergyóban jártak egy farsangi találkozón, azelőtt meg Székelykeresztúron. Léteznek települések közti kapcsolatok, amelyek olykor abban is megnyilvánulnak, hogy egymás programjait időnként vendégszerepeltetik. A farsangtemetés csak a jéghegy csúcsa, az esztendő folyamán itt sok emlékezetes esemény történik, amelyet nem a kinti világnak, hanem önmaguk örömére szerveznek Alsósófalván.
 

László Csaba koreográfus szabadkozott, hogy a Székely Dorottyából csak egy részletet tudnak itt előadni – a bemutató február 12-én lesz törzshelyükön, a székelykeresztúri Művelődési Házban –, hiszen akkora stábbal dolgoznak, amelyet különböző városokból verbuváltak, hogy azt csak ritkán tudják a produkcióhoz összehívni, s tulajdonképpen minden előadás egyedi lesz. Egy rövid ízelítőt kapott, benne Csokonai kétszáz év múltán székelyesített üzenetét is, s kedve kerekedett mindenkinek, hogy majd megnézze az ‘igazit’, de a koreográfus megnyugtatta az érdeklődőket, hogy ez reménytelen, hiszen a keresztúri terem csak kétszáz férőhelyes, egyáltalán nem biztos, hogy nagy tömegeket tudnak magukhoz csábítani. Sajnos. Talán akkor, ha felvétel készül valamelyik előadásukról vagy fellépnek valamelyik jelentősebb fesztiválon.
 

.

 

Az előadást hajnali ötig tartó bál követte. Mi magunk nem vettünk részt ezen, de szerdán reggel, amikor visszatértünk a hely színére, jól látszottak a jellegzetes nyomok, bár erősen locsolták a padlózatot és szorgos kezek seperték tisztára a kultúrházat és környékét. Szalonképessé vált a nagyterem, s ott gyülekeztek a szabadtéri ‘merényletre’ készülődő érintettek és érdeklődők. A terv szerint, 10.00 órakor indulhatott is a menet.
 

Az esti előadáshoz kölcsön adott Ilyést ‘üzembe helyezték’ a kísérők, s zeneszó kíséretében kezdetét vette a szertartás. Ez nem más, mint egy sajátosan kifordított vidám temetés. Az asszonyok által varrt Dobai Ilyést  – a meghóttat – körbehordozzák a faluban, az előre megbeszélt stációknál megállnak – általában 10-12 ilyen állomás van, de ezek száma évenként változhat –, a végtisztességtevők közül kiválasztott pap és szószóló, illetve a siratóasszonyok előadják minden egyes alkalommal, hogy mi történt Iyéssel, aztán csárdást, szökőst, körtáncot járnak, s miután a “gyásznép’, a zenészek és a bámészkodók elfogyasztották a kör- és a vidám-gyászmenetet fogadó vendéglátó gazdák által felkínált szendvicseket, sült pityókát, csörögét, süteményeket, bort és pálinkát, zene- és énekszó kíséretében indulnak a következő stációhoz, majd visszaérkezve a központba Ilyést elhamvasztják és a vidám társaság bevonul torozni a kultúrba.

 

Ez a ma már majdhogynem egyedülálló szokás sajátosnak számít a Sóvidéken. Homályba vész, hogy a vidám temetés miként, s hogyan maradt fenn, de a helybeliek minden ide vonatkozó ‘szereplési’ részletet pontosan ismernek. Nem kell ehhez különlegesebb forgatókönyv, az emberek tudják, hogy kinek mi a tennivalója.
 

A húshagyó kedden tartott bál egyenes következménye, hogy másnap – immár hamvazószerdán – a falu apraja-nagyja részt vesz ebben a bolondozásban.Hetven-nyolcvan éve a környező településeken is élt még ez a szokás. Főként a protestáns (református, unitárius) lakossággal is rendelkező falvakban (Parajdon, Felső- és Alsósófalván). A katolikus többségű Korondon csak éjfélig tarthatott a húshagyókeddi bál, amikor a megyebíró elvette a cigányok nyírettyűjét, és böjtöt parancsolt. Ugyanez történt a szomszédos Atyhában is, amikor elütötte a tizenkettőt az óra, a nótát béhúzták, s az emberek hazamentek. A református Siklódon az volt a szokás, hogy éjfélkor a falu központjába vonultak, ahol a helyi lelkésszel együtt, óesztendei egyházi és világi énekekkel búcsúztatták el a farsangot.
 

 

Akárcsak tavaly, most is részt vettünk a programon. Helyszínbejárást végeztük, arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen változások következtek be a faluképben. Azt szoktuk mondani, hogy az építészeti imperializmus ide is erősen betette a bokáját.

Felrázták alsósófalvát – ez a címe a következő kisfilmnek, amelyet a Sóvidék Televízió stábja készített:

 

Látszólag megmarad ugyan valami a népi értékekből szellemi szinten, a külsőségekben, de csak akkor igazán látványos a folyamat, ha az építkezési kultúra is őrzi a sajátosságait és a falukép minél több elemet megtart a régiből, hiszen turizmus szempontjából sem lényegtelen a vizuális élmény. A látható és érzékelhető változásokról egy következő írásunkban számolunk be a közeljövőben.

Készült a Bethlen Gábor Alap támogatásával.