Még az egyik első amerikai utam alkalmával elhatároztam, hogy meg fogom keresni Neumann János sírját, már csak azért is, hogy a Neumann János Számítógéptudományi Társaság „friss” főtitkáraként elhelyezzem rajta a társaság nevében a koszorúnkat.
Érdeklődtem a sírról.
Első alkalommal csak annyit sikerült megtudnom, hogy Neumann János – az édesanyjával együtt – közös sírban nyugszik Princetonban.
Mielőtt a nyomozásom történetét tovább folytatnám, el kell mondanom, hogy az amerikaiak a temetés után általában nem látogatják az elhunyt hozzátartozóikat, szinte sohasem fordul elő, hogy mondjuk halottak napján kimenjenek a sírhoz, gyertyát gyújtsanak, és egy kicsit elmélkedjenek az élet végességéről. Ha valaki meghalt, akkor – az amerikai felfogás szerint – elmúlt a világból, ha voltak tettei, akkor azok fenntartják emlékét, ha nem, nem.
Egyébként a temetőkben általában nem sírhantok vannak, hanem a pázsitból – amelyet a temető gondnoka nyír – állnak ki a sírkövek. Így nem csodálkoztam azon, hogy Neumann János sírjának a helyéről senki sem tudott pontos felvilágosítást adni.
Nem szeretem könnyen feladni a terveimet, ezért ettől kezdve minden amerikai utamon béreltem egy kocsit, elmentem Princetonba, és elhatároztam, hogy egymás után végignézem Princeton valamennyi temetőjét. Legalább öt van, ráadásul többnyire borzasztóan nagyok.
Volt úgy, hogy – kemény télen – a feleségemmel jártuk végig a sorokat, miközben a temető hószőnyegén egyedül csak a mi nyomaink voltak. Neumann sírját azonban elnyelte a föld.
Deus ex machina!
Levelet kaptam Nicholas von Neumann barátomtól, János fivérétől, aki kinyomozta, és elküldte nekem testvére „koordinátorait”. Mondanom sem kell, a megadott címen egy ma már nem használt temetőt találtam, ahol a Princetonban elhunyt nagy emberek teste nyugodott. Az már csak pech volt, hogy késő délután jutottam el a sírkertbe, ezért a még ott levő alkalmazott nem volt hajlandó kinyitni a temető naplóját, és megnézni azt a számot, ahol a sírt megtalálhatom. Minthogy a temető vagy három órán keresztül nyitva volt, egészen sötétedésig jártam a sorokat, és számos nagy ember sírkövét megtaláltam, Neumann Jánosét nem.
Bedugtam egy kis levelet a bezárt temetőiroda ajtaján, amelyben megírtam, hogy másnap kora délután már a New York-i repülőtéren kell lennem, ezért ismét eljövök kora reggel, s legyen itt valaki, aki megmutatja, hol van Neumann János sírja.
Terveimmel ellentétben nem mentem tovább, egy közeli motelben sikerült szobát kapnom.
Felültünk a kis traktorjára, és egyenesen egy távolabbi sírhoz mentünk.
A sírkőn a név: Neumann János. Végtelenül nagy elégtételt éreztem.
A fiatalember egy kicsit hátrébb húzódott, amíg én gondolati párbeszédet folytattam az általam személyesen sohasem ismert Neumann Jánossal. Azután elhelyeztem egy kis, nemzeti szalagos koszorút a síron, amelyet éppen harmadszor vittem Amerikába.
A sírkő előtt egy amerikai lobogó volt a földbe szúrva, ezt évenként az Amerikai Légió teszi mindazoknak a sírjához, akik az amerikai hadsereg tagjai voltak. Neumann, persze, sohasem volt amerikai katona, ám mint a négy fegyvernem legmagasabb rangú szakértője és az atombomba egyik megalkotója felkerült az Amerikai Légió listájára, ezért járt neki a katonai tiszteletadás.
Akkor vettem észre, hogy a kísérőm – a nagyon kedves fiatalember – még mindig ott van. Megkérdezte, ki vagyok, és miért érdekelt ennyire Neumann János.
Elmondtam a kalandjaimat.
Elgondolkozott, majd lassan megszólalt: – Az apám volt a temető előző gondnoka, én itt nőttem fel a sírkertben. Emlékszem Neumann János temetésére, pedig akkor még gyerek voltam. Tudja, a temetés, vagyis 1957 óta maga az első, aki meglátogatta a sírját…
Dr. Kovács Győző