Elárasztotta a kultúra és a sport a Székely Anyavárost. Mintha győztes hadjáratról érkeztek volna meg légióink, hetek óta se vége, se hossza a nyilvános irodalmi ökörsütéseknek és az éjszakákba nyúló kocsmai ámok- és maraton-futásnak.
Azt mondják, ingyencirkusz ez a sok hűhó, bár kétlem, hogy létezne ilyesmi kies honunkban.
Mivel semmi nincsen ingyen a földön, ezeket a „kincseket” már előbb megfizettük, de úgy, hogy észre sem vettük, hogy mikor húzták ki a zsebünkből az árát, vagy pedig eztán álljuk egy rosszul értelmezett apróbetűs részben vállalva a jezálogosított jövőt. Dupla áron.
Volt itt 50. Szejke-fesztivál a közelmúltban – s ráadásul az időjárás is kedvezett -, ki-ki kedvére vigadhatott, örvendezhetett annak botorul, hogy milyen jómodban és szépen, hitben, erőben, biztonságosan konzervált székely öntudat(talanság)ban maradtuk meg a Harg(h)ita alján, holott már negyeszázada modellezi ismét a vidék a biztos elmúlást, s ahol multik etetik a parasztot, aki néha lengyel alapanyagból gyúrt miccsből böfögi fel a szikeny (NaHCO3) szénélegét és a fokhagyma allicinos illatanyagát, issza a külföldön tejelő tőkéjű hazai sört, amely körül akkora átverés a mítosz, mint hajdanán a proletár egyenjogúság és az erőszakszervezetek által garandált agymosásos jövendő ígérete, úgy hetven esztendővel ennek előtte.
Ültünk a szépen karbartatott gyepen, s néha bementünk a hátunk mögött magasló bokrok és gyomfák közé magunkon könnyíteni, ahol a félmúlt romjain korábbi látogatásaink nyomai feketéllettek megsárgult újság- és papírzsebkendő-cafatok rejtekében. Az elillant ifjúságból ott akár szebb emlékek is felvillanhatnak sokunkban, bankettek, flekkenezések, közös név- és születésnapok a gyári időkből… Milyen jó, hogy felnőtt a ciher, mint az önámítás, eltakarja bennünk a mulasztást, s túlnan a legnagyobb székely könnyen látogatható sírja, mint valami nesze semmi, fogd meg jól, tényleg, majdnem semmi, hiszen a bozót helyén, pár hektár kérné a skanzent, mint Orbán Balázshoz méltó emléket és igazi turistacsalogatót. De nem. Ilyesmi itt nincsen. Eszünkbe sem jut most, már, még, pedig már esett szó róla.
Jók ezek a rendezvények és az objektum-átadók is, mert a hivatalban levők magukénak vallják, s az ön- vagy valami konszenzussal jelőlődök elmondhatják, hogy melyik miért nem jó, s mit építenének, mit szerkesztenének ők másképp. Szakértők és népmentők tucatjai lépnek elő a semmiből ilyenkor. Vagy nem is onnan: valami helyi Zeusz homlokából kipattanó Pallasz Athénék ők a virtuális jelen fülkefényében.
És itt a Haberstumpf-villa, amelybe a Haáz Rezső Múzeumot helyezik át. Végre! Okos és jó döntés volt. Otthona lesz a közgyűjteménynek. Csakhogy környezete nem igazán illő a szépen felújított épülethez. Nem méltó. Évek kellenek, míg park épül köréje, s a dicső múltra emlékeztet majd pár kellék, de aligha lesz sikeres az egymáshoz-vénülés: a tömbház lakógép marad, a beavásárlóközpont pedig a fogyasztás temploma… Itt azonnal bontani kellene, esetleg imitálni.
Egy kicsit olyan, mint az elvadult Szejkefürdő hátsó fertálya ez a hely is. Mintha megnyugodna a lelkiismeret, de kilóg a lóláb/az ördögpata a szoknya alól.
Úgyhogy lesz mit tenniük a helyiérdekű kisisteneknek, ha felevickélnek a polcra, hogy önámítás helyett ténylegesen cselekedjenek. Egy látható részeredmény felmutatása nyomán meg kell álmodniuk a következő képkockát is.
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport