Ötödik esztendeje élek egy olyan havasi tanyán, ahol lehetőségem nyílik a kertészkedésre, az állattartásra, a gyűjtögető gazdálkodásra. Gyermekkoromat jórészt egy megyeszékhelyi tömbházlakásban töltöttem, majd Budapesten laktam több mint fél évtizedet. Mindig éreztem a városi kiszolgáltatottságot, és arra vágytam, hogy egyszer majd önellátó legyek és ne függjek a mindenkori rendszerektől. Most lehetőségem adódott ennek elérésére, ugyanakkor a gyakorlati megtapasztalások megtorpanásokra, elgondolkodásra késztetnek.
Manapság az önellátáson elsősorban a saját fogyasztásra szánt élelmiszerek előállítását értjük, pedig ez a fogalom ennél jóval tágabb. Falun élő elődeink nemcsak a fazékba meg gyomorba valót termelték meg maguknak, hanem használati tárgyaik és ruházatuk jó részét is képesek voltak előállítani. Ma már ez a fajta önellátás nem működik. Székelyföldön is egyre több az olyan falusi család, amelyik még saját célra sem termeszti meg a zöldségféléket, inkább a helyi boltban vagy városi raktáráruházakban vásárolja meg a főzéshez szükséges, többnyire külföldről behozott murkot, hagymát és egyéb zöldségféléket. Legtöbb udvaron már nincsen kemence, s ahol még nem bontották el, ott is ritkán hevítenek be kenyérsütéshez. A szövés, a kötés, a varrás és a hímzés tudományát az anyák és nagyanyák adták át leányaiknak, unokáiknak, de ma hány fiatalasszony képes ezekre a munkákra? Úgy tűnik, hogy nincs is szükség ilyen ismeretekre, hiszen a keleti ruhaipar termékei elárasztották a piacokat, boltokat, s a turkálóknak is nagy a forgalmuk. Sikerült elhitetni még a falusi emberekkel is, hogy ebben a korban, így van ez rendjén.
Még a hasukat szerető székelyek is bedőltek a globális beetetésnek, ugyanis kosarakat tologatva állnak sorba a sokat utaztatott és agyontartósított élelmiszeripari termékekért, amelyek egészséges tápláléknak aligha nevezhetők.
A tömeg általában azt teszi, amit felkínálnak, amit diktálnak neki, s meg van győződve arról, hogy ez a helyes, ez a jó. De mindig vannak olyanok, akik szembe mernek úszni az árral, és nem hagyják magukat ide-oda sodródni, majd egy sziklának csapódni. Az ilyen emberek törekednek az önellátásra.
Az önellátás ma nem könnyű feladat és nem is valósítható meg akárhol. Ha csak a minőségi táplálék előállítását tekintem a kitűzött célnak, már ennek megvalósítása is sok időt meg mukát igényel, ráadásul az éghajlati viszonyok is befolyásolják az eredményességét.
Mi ezer méter tengerszint feletti magasságban lakunk. Sikerült kialakítanunk konyhakertet, fűszeres- és gyógynövényes kertet, málnást és ribizlist, pityókás kertet, csicsóka ültetvényt gondozunk és még az érőfélben lévő trágyadombokat is kihasználjuk töktermesztésre. Ezeken a pár áras területeken megterem a családunknak szükséges hagyma, murok, petrezseleym, zöldborsó, paszuly, retek, karalábé, zeller, káposzta, tök és cékla. Jó esztendőben elegendő az, ami a hegyen terem, de van, amikor pótolni kell máshonnan a készleteket.
Állatokat is tartunk, de az etetésükhöz szükséges takarmány egy részét szintén máshonnan kell beszereznünk. A dús kaszálókon esős nyáron lesz elegendő széna meg sarjú, de a lovaknak a zabot, a majorságnak meg a nyúlaknak a búzát és a kukoricát nem tudjuk megtermelni. A kecskék csak ollózáskor kapnak darát. A tönkölybúza talán a hegyen is beérne, de az aratása, cséplése bonyolult.
A havasra történt felköltözésünk óta sikerült elérnünk azt, hogy húst, tojást, tejterméket nem kell üzletből vásároljunk, de ennek az az ára, hogy a gabonát máshonnan kell megvásároljuk. Ha a saját munkánkat nem számoljuk pénzben, akkor még így is megéri háztájit tartani. Tapasztalatom szerint a teljes önellátást mi nem tudjuk megvalósítani, de bizonyos terményekből történő túlteremelés esetén a fölösleget elcserélhetjük vagy értékesíthetjük. Így hozzájuthatunk ahhoz, ami itt nem terem meg, és egyre kevesebb pénz szükséges a hiányzó élelmiszerek beszerzéséhez. Egészségi és lélektani szempontból pedig felbecsülhetetlen a saját magunk által megtermelt táplálékok értéke!
A kenyeret szombatonként mi sütjük tönkölybúza lisztből. Ez a kovásszal készülő kenyér eláll egy hétig és nagyon laktató. Belőle két szelettel egy felnőtt ember jól lakik. A lisztet ugyan meg kell vásároljuk, de a kenyér, amit naponta fogyasztunk finom és egészséges.
Az erdei gyümölcsökért és a gombákért nem kell messzire menjünk, mert a kertünk kinyúlik az erdőig. Évente teszünk el fenyőrügyből és málnából készült szörpöt, szederdzsemet, áfonya lekvárt, rókagombát sós vízben, tiszta kútvízben vörös áfonyát és szárítunk medvegombát. Teafűért sem kell pénzt kiadnunk, mert a környezetünkben jó pár gyógynövény őshonos. Szívesen fogyasztunk kankalinból, kakukkűből, eperlevélből, orbáncfűből és mentából főzőtt teákat.
Elerdősödött kaszálóink biztosítják a téli tüzelőt. A fát csak össze kell gyűjteni, be kell hordani a fásszín közelébe és fel kell vágni. Ez a munka is hozzájárul az egészségünk megőrzéséhez. Azt is megtapasztaltuk, hogy érezhetően finomabb a főzőcsempe tetején készült ebéd, mint a gázláng feletti fazékban főtt étel.
Önellátási szintünket úgy növelhetjük, hogy még több energiát fektetünk be a gazdálkodásba, s a megtermelt fölösleg elcserélésével hozzájuthatunk olyan terményekhez, amik nálunk nem teremnek meg.
Távlati célunk az energiafüggőségünk megszüntetése is, de ez nagyobb befektetést igényel, mind egy áramfejlesztő napkollektor, mind egy szélturbina vagy egy elektromos autó esetében.
Ma sokan mondják azt, hogy nem érdemes semmit sem termeszteni, nem érdemes állatokat tartani, mert nincs ára a hazai terményeknek. Én pedig úgy látom, hogy ez a jelenlegi állapot egy próbatétel, mert hosszú távon azok a családok tudnak majd fennmaradni, akik minőségi élelmiszert tudnak előállítani. Egyrészt ők fognak kevesebb mérgező anyagot fogyasztani és egészségesebbek lesznek, másrészt tőlük fognak egyre többen vásárolni a ébredezők közül. Mert egyre többen jönnek rá arra, hogy igazából nem arra van szükségük, amit reklámokkal rájuk tukmálnak.
Sepsiszéki Nagy Balázs