Bárki is mondta, helyesen mondta, hogy a gyermekkor olyan, mint a részegség: családtagjaid mind tudják, miket tettél, csak te nem emlékszel semmire. Persze túlzás, hogy semmire, hiszen azért bizonyos képek, hangulatok, személyek fennakadnak a memória rostáján. De milyen az ember? Mindig az egészet akarná, a teljességet, azt a gyönyörű almát ott, azon a fán…
Különösen amióta a filmipar rászoktatta, hogy szép kerek történetekben gondolkodjon, és duzzogva becsülje le a részt, a töredéket. Ráadásul még az sem adatik meg neki, hogy ha ő nem is, de az utódai megnézhetik majd azt a „filmet”, amit „forgatás közben” úgy hívunk: élet. Nem úgy általában, hanem konkrétan az övé: az első sírástól a kihunyó tekintetig. Vagy ha azt nem is, akkor legalább a „stáblistát”.
Képzeljük el, amint a helyzethez illően fekete képernyőn futnak a nevek, és egy kellemes narrátori hang sorolja életünk nagy „castingját”: a főszerepben – Ábel, az apa szerepében, az anya, feleség(ek), barátok, ellenségek stb. szerepében… És aláfestésként – mondjuk – Demjén énekelné a „Kell még egy szó” című dalát. De hát nem lehet. Nem lehet, mert a legvégén a rendezőt is meg kellene nevezni, s az emberi értelem nem ér el odáig. Mi persze akkor már tudni fogjuk, hogy ki volt a „Nagy Castingoló”, hiszen ott állunk majd előtte, és cidrizve várjuk, hogy földi teljesítményünk alapján mi jut nekünk: a túlnani Oscar vagy az Arany Málna.
Ábel memóriája is őriz hajdani képkockákat, jeleneteket, s ezek annál is becsesebb emlékek, mivel akkor még nem volt divatban a „babanapló”, mely a hajtincstől kezdve a talpméretig évről-évre dokumentálta volna fejlődését, gyermekkora fontosnak vélt eseményeit. Főként olyan pillanatok ezek, melyek jó vagy rossz, de mindenképp erős érzelmi hatást gyakoroltak rá.
Például két és féléves korából emlékszik egy karácsonyi reggelre, amikor arra ébredt az albérletükben, hogy anyja helyett a szomszéd középiskolás lány, Marika fekszik mellette az ágyban. Kiderült: anyja korai időpontot kapott a fodrásztól, ezért hazatértéig ő fog vigyázni rá. És olyan jó érzés volt figyelni a paplan melegéből, amint Marika begyújt a kályhába, majd elkészíti neki a reggelit. Csinos, kedves, jó kisugárzású lány volt, s ettől – bár Ábel akkor ezt nem tudhatta – annak a kellemes érzésnek, ami hatalmába kerítette, volt valami erotikus tartalma. (Ifjú felnőttként már hasztalan hivatkozott e kedves, közös gyermekkori emlékre – Marika nem volt hajlandó megismételni a jelenetet…)
Egy másik töredékben a kisváros központjában felállított ún. „mesevárosban” bóklászik szüleivel a szállingózó hóesésben. Nem volt „nagy dobás” ez a meseváros, csupán néhány kis házikóból állt, melyeknek ajtajában, ablakában préselt lemezből kivágott Piroskát, vicsorgó farkast, Hófehérkét, egy törpét (a többi nyilván éppen a szocializmust építette a bányában),és más mesealakokat lehetett látni, Ábel szívét mégis melegség járja át, valahányszor felidézi magában a jelenetet. Az ő tableten és laptopon felnőtt gyerekei bizonyára megrökönyödve állnának e kezdetleges dekoráció előtt, melyből még az sem derül ki, hogy hány élete van Piroskának (amúgy három: egy farkas előtti, egy farkasbéli, és egy posztfarkas élete), s hátat fordítva az egész hóbelevancnak, már a telefonjaikat nyomkodnák serényen…
Az is derűs emléke, amikor hatéves korában anyukájával és nagynénjével kézen fogva mentek az utcán, s az egyik háztetőről hatalmas hótömeg szakadt a nyakukba. Két kísérője ezt nem találta mulatságosnak, ő viszont – a másik kettő nagy bosszúságára – majd megszakadt a kacagástól, míg kikászálódtak a hó alól.
Napjaink jogszabályokkal élhetetlenné tett világában egy ilyen esetet nyilván rendőrségi vizsgálat követne, hogy a ház tulajdonosa „megtette-e mindent a veszély elhárításáért” (lásd a háztetőn való rendszeres sepregetés)… S aztán a kártérítési per… Erre mondják mifelénk, hogy: „jó dolgában vesz meg a kutya”.
A nyolcvanas évek vége felé (s ez már ifjúkori és kellemetlen emlék) aztán a rendőrség is megjelent Ábel életében egy téli esemény kapcsán. Akkortájt, amikor a Ceauşescu-rezsim már úgy üldözte a magyar nyelvet és kultúrát, mint a píszí manapság a józan észt, tanítóként dolgozott egy havasalji kis székely faluban. Bár nem tartozott a falu hagyományai közé, Ábel és a helyi fiatalok úgy döntötték: húshagyó keddre farsangtemetést szerveznek. Így is lett. A zsúfolásig telt művelődési házban annak rendje s módja szerint elbúcsúztatták Illést, a bábut, majd éjfélkor szertartásosan elégették a falu behavazott főterén. Ez nyilván némi hangoskodással járt, és Ábelt a barátai igyelmeztették, hogy a főtéren (hol máshol?) lakó román rendőrfőnök morcosan kinézett az ablakon, hogy szemügyre vegye az éjjeli zajongókat. Vállat vont, mit tehetett volna? Másnap reggel a tanári kar sápadtan és csendben fogadta a kialvatlan ábrázattal érkező Ábelt. „Telefonált a rendőrfőnök, hogy a személyi igazolványoddal azonnal jelentkezzél nála!” – mondta aggódó képpel az igazgatónő. Ábel sarkon fordult, de előtte még betért a falu polgármesternőjéhez, aki – mint a helyi kulturális élet fő animátorát – sokra tartotta őt.
A polgármesternő miután meghallgatta fél pillanatig habozott, majd így szólt: „Ábel elvtárs, mondja azt, hogy a pártbizottság engedélyével tette!” Bár erről szó sem volt, „Ábel elvtárs” megkönnyebbülten elmosolyodott és bólintott. „Maga hogy képzeli?! – ordított rá a rendőrfőnök köszönés helyett – Azt hiszi, itt új hagyományokat honosíthat meg?! Hogy a főtér erre való?! Na, majd elveszem én a kedvét az efféle bohóckodástól! – hergelte magát. – Először is, megbüntetem csendháborításért!” – és írni kezdte a jegyzőkönyvet. „Ne fáradjon, nem fogom aláírni!” – tört ki az indulat Ábelből. „Micsoda?!” – pattant fel a rendőr a számára szokatlan hangra, s gumibotját felmarkolva fenyegetően elindult felé. Ábel elérkezettnek látta az időt az aduász bevetésére. „Egyébként is: a pártbizottság engedélyezte a rendezvényt!” „Nem érdekel…” – mondta reflexből a másik, de megtorpanásából látszott, hogy mégis. „Az lehet, de talán nem ártana ezt a polgármester asszonnyal is közölni” – számolt rá ellenfelére Ábel. Nem tudni, mit mondott a falu felhívott vezetője a vonal másik végén, mindenesetre, a rendőrfőnök bosszúsan, fejét elfordítva azt dörmögte: „Most elmehet. De az ügynek még lesz folytatása…”
Nem lett. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy két évvel később, ’89 forradalmi decemberében a falubéliek – viselt dolgaiért – félholtra verték. A rend kedvéért a központban, ott, a főtéren.
Szabó Károly felvételei a 2017-es alsósófalvi farsangtemetésen készültek. Ebben a faluban e szokásnak nagy hagyománya van. Feltételezhető, hogy pályakezdő pedagógusként sem Ábel, sem a szerző más alteregója, illetve maga Lakatos Mihály sem itt tanított ifjabb éveiben.
Megjelent a Magyar Idők 2017. március 4-i számában.
Lakatos Mihály
