Véget értek a riói nyári olimpiai játékok. Elérkezett a számvetés ideje. A modern ember hiú, számon tartja a különleges érdemeket szerzett sportolókat. Hasonlóképpen volt ez az ókori világban is, amikor majd 1100 éven át szerveztek olimpiai játékokat.
Ha pénz nem is, de babér és megbecsülés akkor is járt a győzteseknek. Az ismertség okán – bár nem kürtölte szét tévé, rádió, nagypéldányszámú újságok sora, nem kerültek fel az eseményekről szóló beszámolók a világhálóra, de írók, költők megénekelték őket, s az akkori analóg világ minden lehetséges fórumán beszéltek róluk – az olimpikonok számára megnyilhattak bizonyos ajtók és lehetőségek, akár egy civil vagy katonai pályafutás, netán politikai karrier előtt.
Bizonyára akkor is fontos volt a habitus, a jellem, a közügyek vagy az üzlet iránti érdeklődés, a testiek mellett az intellektuális adottság is, hiszen a földi pályán nem lehet csak a sportból megélni. Feltételezhető, hogy a krotoni Milonnak, aki birkózóként hat ókori olimpián vett részt a Krisztus előtti 6. században, nem kellett külön hivatkoznia a sportérdemekre, ismerték, ha megjelent a városnál bizonyos kötelezettségek rendezése végett. Egyéként az is lehet, hogy adómentességet élvezett, s élethosszig kapott volna egy mobiltelefont valamely szolgáltatótól, ha akkortájt ilyen kütyü létezik, s akár a görög hajósok reklámarca is lehetett volna, ott viríthatott volna – népi drachmák fejében – a portréja a meditterán vizekre kifutó hajók vitorlavásznain.
A modern olimpiákon azonban jóval fontosabb, mint korábban volt, a nemzeti hiúság. Akkor csak bizonyos városállamok, régiók, szigetek lakói feszültek egymásnak a játékokon. Manapság világpolitikai eszmék, rendszerek, szegény és gazdag országok versengenek.
Köztudomású, hogy az 1936-os olimpián, Berlinben azt kívánták bizonyítani a Harmadik Birodalom ideológiai vezetői, hogy az „árja faj” felsőbb- és elsőbbrendű a többinél. A díjeső is ezt látszott bizonyítani, hiszen a németek körében soha nem volt talán annyi egy főre eső olimpiai érem, mint akkor. (Most 67-et nyertek, ’36-ban 89-et; 2016-ban 81, míg 1936-ban 69 millió lakosa volt; 1936-ban 1,289, Rió után 1,208 olimpiai érem jutott egymillió német állampolgárra.) Manapság – akárcsak a kereskedelemben, a csúcstechnológiában vagy a hadászatban – az Amerikai Egyesült Államok igyekszik az olimpiák által is elsőbbségét bizonygatni (messze kiemelekedve a mezőnyből). Szinte kötelező módon ott lohol a nyomában Kína, az egy országban két rendszert meghonosító posztkommunista szuperállam, amely egyre erősebb a sport terén is. Nagy-Britannia azonban – alig egy arannyal megelőzve Kínát – most felfutott a második pozícióig, ám Kínának harmadikként több érem jutott – 70, míg a briteknek csak 67. (Az olimpia összesített éremtáblázata ITT megtekinthető.)
Ma már nincs olyan, hogy az államszocializmus képviselői feszülnének szembe a kapitalistákkal. Az olimpia is jórészt a pénzről szól, arról, hogy melyik állam képes arra, hogy minél többet fordítson olimpiára, hazai sportolókra, illetve hírességek honosítására. Jórészt még két ilyen viszonylag kicsi ország, mint Magyarország vagy Románia is így probálkozik kiskapitalistaként.
Voltak olyan napjai az olimpiai játékoknak, amikor folyton arra gondoltunk, hogy akár 3-4 arany is bejöhet a magyaroknak. A románok is reménykedtek, holott látszott, hogy a hagyományosan erős sportágak majdnem teljesen eltűntek a palettáról: alig van kajak-kenus, női tornász-olimpikonjuk, és birkózásban, atlétikában is mélyen egykori önmaguk alatt-mögött teljesítenek érmek szintjén.
Valamiképp a sport is tükrözi egy-egy ország és a világ lelkiállapotát. Amerika, Kína esetében jól értjük, látjuk, hogy a csendes-óceáni hegemóniáért zajlik a vetélkedés, amelyben komoly szerep jut Japánnak és Kínának és Dél-Korának. Ahogyan a sport nagy eredményei ott mutatkoznak, a politika és a gazdaság fősodrású eseményei is a Csendes-óceán térségében zajlanak mostanság. Ott hull az éremeső.
Európának mintha annyi lenne. Ide kevesebb figyelem és érem jut. Ma már nem vagyunk annyira fontosak.
Akár a románok, akár a magyarok teljesítményét nézzük, azok többnyire egyéni eredmények. Egy-egy sportoló érte el, esetleg kettős-négyes teljesítmény. Nem tömegsportok ezek, nem a lakosság nagy tömegeit és annak hangulatát befolyásoló közösségi cselekedetek, hanem ikonok egyedi felvillanásai.
Kivetítve az összlakosságra van némi közérzet-javító szerepe az olimpiai eredményeknek, de kohézióteremtés szempontjából, az ember és ember közti összetartás, együvé való összetartozás szempontjából aligha.
Amint a migrációs hullámmal való szembeszegülésben, Magyarország az olimpián is önamaga fölé emelkedett. Még így is, hogy egy-egy majdnem biztos várakozása lett légvárrá. Itt 1,5 darab olimpiai érem jutt egymillió helyi lakosra. Ez szép.
Mindentől elvonatkoztatva azért az volt a legnagyszerűbb pillanat, amikor egyik sportoló felsegítette a másikat, hogy folytathassa a futást, hiszen nem az eredmény, hanem maga a sport, a mozgás és a szabadság érzete a legfontosabb, még akkor is, ha a nemes célok nem látszanak a ködös jelenben.
A modernkori olimpiai eszme atyjáról, Pierre de Coubertinről elnevezett díjjal tüntették ki Nikki Hamblin új-zélandi és Abbay D’Agostino amerikai atlétát, akik a női 5000 méter előfutamában egymást támogatva jutottak a célig. Hamblin elesett, majd a nyomában érkező D’Agostino megbotlott benne, s annyira szerencsétlenül esett a földre, hogy közben megsérült. „Menj csak, ne állj meg!” – biztatták egymást. A két atléta a futam utolsó két helyén végzett, de mivel elestek, mindketten továbbjutottak a döntőbe. A célban megölelték egymást, Hamblin pedig később azt mondta az újságíróknak, „Rettentő hálás vagyok Abbeynek. Ez a lány abban a pillanatban az olimpiai eszme megtestesülése volt.” A lányok egyébként soha nem találkoztak a verseny előtt.
Címképünkön: Rédli András ünnepel, miután megnyerték a férfi párbajtőrcsapat bronzmeccsét Ukrajna ellen – Fotó: Kirill Kudryavtsev/ AFP.
Simó Márton/ Élő Székelyföld munkacsoport