Azon az éjszakán, amikor a belügyisek (vagy kik) rátörték az ajtót, minden a jól ismert forgatókönyv szerint zajlott. Kirángatták az ágyból s még úgy pizsamában megmotozták, mintha az ember hatlövetűvel bújna esténként a paplan alá. Amint a pribék motozás közben lehajolt, jól látszott a zubbonya alól előtüremkedő golyóálló mellény, s arra gondolt, ha volna pisztolya, most itt lenne a jó alkalom, hogy hősként essen el, fegyverrel a kezében, mint a nagy előd… S talán valamikor iskola viselhetné az ő nevét is, örök mementóként. Igen, ilyen pillanatokban dől el, hogy valakiből csupán sokadik név lesz-e egy márványtáblán, vagy fotóval illusztrált tananyag. Milyen szép is lenne… Megkoronázná eddigi küzdelmét. S lám, mégis milyen kutya nehéz megtenni. Pedig csak annyi kellene, hogy most lesújtson a katona tarkójára, aztán mentükre hagyni a dolgokat. Nem volt ereje hozzá.
Amikor lezajlott a „pizsamavizit”, egyikőjük (talán a főnök), aki az ajtóban állt és folyamatosan pásztázta tekintetével a könyvekkel zsúfolt szerény lakás belsejét, rámordult, hogy két perce van felöltözni. „Elmehetek a mosdóba?” – dadogta zavartan. „Ne finomkodj! A vécére akarsz menni?!” „Igen” – pirult el a tegeződős rendreutasítástól. „15-ös, menjen vele!” „Na de…” – horkant fel. „Mi na de?!” „Jogom van…” „Ezt a szót egy időre elfelejtheted. Jobb, ha lehúzod a vécén!” „Evvel mit akar mondani?” – jött elő belőle a partizán, de a 15-ös olyan durván meglökte, hogy majd’ elesett.
A fürdőben kivont gumibottal nézte végig a pisilését. Közben az asszonyt is kihozták a másik szobából. Jó ideje már, hogy külön aludtak. Azt hitte, jajveszékelni fog, térden állva rimánkodik a férje életéért, de semmi ilyesmi nem történt. Sőt egykedvűen álldogált az egyik kommandós mellett. Most a szemébe vághatta volna, hogy: „Látod?! Na, látod?! Megmondtam, leírtam százszor-ezerszer, s nem akartatok hinni nekem… Tessék, íme a bizonyíték!”, de ez nem illett volna hozzá.Kezével ősz hajába túrt. Kísérője ezt ellenállási kísérletként értelmezte s gumibotjával a hátába bökött. Ez bizony fájt. „Csak semmi hősködés, öltözz!”
Miután magára kapkodta ruháit, a főnökhöz fordult. „Magammal vihetek egy könyvet?” „Arra már nem lesz szükséged.” Érezte, hogy kimegy az erő a lábából, de mire észbe kaphatott volna, megbilincselték s rabszíjon kivezették a lakásból.
Miközben a rabomobillal suhantak Budapest utcáin furcsa mód valamiféle ujjongás vett erőt rajta. „Tudtam, tudtam! S most már az egész világtudni fogja! Még holnap reggel!” S már a nyilatkozatot fogalmazta magában. Nagy csodálkozására azonban a fogház sötét udvara kihalt volt, seegy riporter, se egy kamera, semmi. Ellenben alig lépett ki a járműből, farkaskutya rontott rá acsarogva, gazdájának alig sikerült visszarántania. Ezt már nem bírta az idegzete, a nadrágján forró lé szaladt végig. A fogdmegek hóna alá nyúlva vitték a celláig, majd belökték a padlóra. Amikor pár perc múlva kinyitotta a szemét és egy tömött bajszú, ketrecharcos alkatú fickót pillantott meg maga fölött, felordított: „Ne, nem követtem el semmit!” A másik azonban elmosolyodott, megragadta és felültette a priccsre. „Ne ordítozz, Filozófus, ez már a Kánaán. Vagy a kánai menyegző, mit tudom én…”
Akkor ismert rá benne a Postásra. Körülnézett s döbbenten látta, hogy mindenki itt van. Barack (imádott fütyülni, innen kapta a nevét), a Közmunkás, a Korszakváltó, Paks2, a Tanár Úr, a Kvízmester és mind a többiek, akikkel évek óta együtt harcolt a barikádokon a diktatúra ellen.
„Igaza van a Postásnak – szólalt meg a Tanár Úr s a maga cinikus módján tüntetőleg befogta az orrát – csakhogy te nem borrá változtattad a vizet. Nem nagy ár a miniszterelnökségért.” Erre kitört a hangzavar. Bár mindenki fájlalta valamijét, a cellát tulajdonképpen általános jókedv uralta. Csillogó szemekkel gratuláltak egymásnak s hosszasan vitatkoztak azon, hogy ki melyik tárcát kapja. Merthogy a Szörnyeteg, a Bitorló ezek után bukni fog, az tiszta sor. Reggel marcona smasszer lépett a cellába. „Ítélethirdetésre sorakozz!” Dermedten néztek egymásra. Mi ez, statárium?! A foglár durván belökdöste a vonakodókat a sorba. „Na végre, egy nem joviális karhatalmista…” – morogta maga elé a Közmunkás.
Alig sorakoztak fel, nyílt az ajtó és bevonult a bíróság. A fekete talárba öltözött elnök kísértetiesen emlékeztette a Filozófust egy ismert színészre. Amikor megszólalt, azon tűnődött, kinek lehet a szinkronhangja.
„Uraim – szólalt meg a férfi – önök rendszerellenes összeesküvés vádjával állnak ma előttünk…” „A békaembereket én vállalom…” – szólt közbe gúnyosan a Tanár Úr. Szavait egy gumibot rövid csattanása követte. „Kérem megadni a tiszteletet – folytatta az elnök -, különben nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és gumibotot.Önök közül az idősebbek hosszú évtizedekig éltek diktatúrában, amit negyedszázada nélkülözni kénytelenek. Ilyenkor az elvonási tünetek szükségszerűen jelentkeznek. Mint az erős dohányosnál, aki cigaretta híján végül száraz falevelekre is rágyújt. A szakirodalom Stockholm-szindróma néven ismeri a jelenséget. A fiatalabbak viszont a nosztalgia paradoxon nevű kór tüneteit mutatják:egy olyan korba vágyódnak vissza, amelyben nem éltek. Önök valójában pszichésen terhelt emberek, akik diktatúrát álmodnak, hogy hősként ébredhessenek. Ám a kór gyógyítható. A gyógyszer neve: élményterápia. Ez adta a show alapötletét. Merthogy önök, kedves uraim, a Diktatúra Valóságshow szereplői, akiket gondos előtanulmányok és családjaik beleegyezésével (a Filozófus itt felkapta a fejét) válogattunk ki a játékra. Elismerem, a beszállítás nem volt túl barátságos, de majd annak ítélik a továbbiak fényében. Stábunk önöket rövidesen a játék színhelyére, egy egzotikus távol-keleti országba szállítja, ahol egy szakértők által berendezett láger lesz a lakásuk. A műsor folyamán – nagyobb fejadag reményében – különféle izgalmas küldetéseket teljesíthetnek, mint például: a kedves vezetőt szidalmazó plakátok kihelyezése a város utcáin, a kormányzó párt székházának megdobálása, festékkel leöntése, a kedves vezető ünnepi beszédének szétfütyülése, a fejét mintázó hungarocell rugdosása a főtéren, lázító cikkek közlése az egyetlen helyi újságban, a vezetést kifigurázó, hátradőlős műsorok vezetése a tévében stb., önök ezt nálam jobban tudják. Ne feledjék, mindezt önökkel tesszük, de önökért. Hazatérésük az itthoni tévénézők szavazataitól függ, ergo: nem biztos, hogy még találkozunk.
„Megvan! Robert de Niro!” – csapott a fejére a Filozófus, miközben elvezették.
Megjelent a Magyar Idők 2017. szept. 30-i számában.
Lakatos Mihály